Magyar Lovaskultúra


2015-04-15 

Domináns lovak, domináns emberek

 

Amióta a lovasok egy részének figyelme a lovak természetes viselkedési formái felé fordult, és abból próbálják levezetni az ember és ló közötti kapcsolatteremtés elveit, mind gyakrabban találkozunk azzal a gondolattal, hogy a lovasnak a ménest vezető domináns egyed (vezérkanca) pozícióját kell megszereznie, mert a lovak az ő irányítását fogadják el.

Az etológia azonban megkülönbözteti az állatok közötti dominanciát a vezető szereptől. Az előbbi az erőforrásokhoz (élelem, ivóvíz, pihenőhely, párosodás stb.) való hozzájutás sorrendjére vonatkozik, az utóbbi a csoport viselkedésének befolyásolására. Már írtunk arról, hogy a lovak esetében az utóbbi tekintetében bármely egyed lehet kezdeményező, és a döntéshozatal valószínűleg kollektív. (A természetes lovaglás és az etológia 1-3 )Annyit kell talán hozzátennünk, hogy a dominancia szerinti rangsorban feljebb álló egyedek gyakrabban lesznek sikeres kezdeményezők.

Ez utóbbi adat talán meg is alapozhatná azt az elgondolást, hogy a lovasnak az alfa egyed szerepére kell törekednie, hiszen ekkor tudja legsikeresebben befolyásolni a csoportot. De már ebben a mondatban bele is ütközünk az első ellentmondásba: a lovas – ritka kivétellel – nem csoportot, hanem egy egyedet akar irányítani. Ez a különbség ugyan ártatlannak látszik, mert miért ne lehetne ezt a helyzetet kétszemélyes (lovas+ló) csoportként fölfogni?

Ha azonban meggondolom, hogy mi is az irányítás tartalma az egyik vagy a másik esetben, akkor kiderül, hogy további komoly különbségek is vannak. Az emberi társadalmakban – eltérő mértékben – gyakori, hogy a vezető egyben előjogokat is élvez. Egy vállalati parkolóban valószínűleg a vezető autója áll a bejárathoz legközelebb (vagy éppen a legárnyékosabb vagy legvédettebb, szóval a legkedvezőbb) helyen. A közép- és újkori uralkodók és földesurak esetében az előjogok egész különös – mai ésszel morálisan sokszor elfogadhatatlan – rendszere alakult ki. Így aztán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a lovak közt a domináns vezető hasonló szerepet játszik, például úgy véljük, hogy a többiek „tisztelik”, és mi is elvárjuk a lovunktól, hogy tiszteljen bennünket. De hiába töröm a fejem, nem tudok ennek a szónak olyan tartalmat adni, ami ne volna erősen antropomorf, s ami a lovak világában megnyugtatóan értelmezhető volna. Akik erről beszélnek, olyasmire szoktak utalni, hogy a ló, ha tiszteli a gazdáját, akkor nem tolakszik, nem löki félre, nem gázol át csak úgy rajta. S valóban, ha mondjuk én tisztelek valakit mondjuk kora, bölcsessége vagy ilyesmi miatt, akkor például magam elé engedem egy kijáratnál. De ugyanezt megtesszük egy esetleg utált, erőszakos és semmiképpen nem tisztelt főnökkel is – saját jól fölfogott érdekünkben. Az alárendelt ló is maga elé engedi a domináns lovat – alkalmasint szintén nem tiszteletből, hanem jó fölfogott érdekből.

A ménes irányítást szintén nem szabad az emberi világban megszokott mintára elképzelni. Annak a tartalma nem sokkal több, mint a csoport egyben tartása, szükség esetén közös menekülés, közös védekezés. (Legföljebb még a csikók tanítását sorolhatjuk ide – ami külön téma lehetne.) Mindezt a jól fölfogott közös érdek determinálja, hisz a csoport szétszakadása esetén a túlélés esélyei jelentősen romlanak. Mi emberek természetesnek vesszük, hogy egy vállalatot irányító főnök mondjuk kávét kér a titkárnőjétől. A ménes irányításának jellemzően nincs ilyen tartalma. Igaz, hogy a lovak is tesznek egymásnak szívességet – például megvakarják egymást. Azt hiszem, egyelőre nagyon keveset tudunk arról, hogy ez hogyan történik, de kevéssé látszik valószínűnek, hogy „hatalmi szóval” érik el és láthatóan ez a jelenség független az irányítástól. Az pedig, ahogyan mi szeretnénk lovagláskor irányítani a lovunkat, olyan helyzet, amire semmilyen ménesbeli analógiát nem tudunk találni. Egy igazán jó lovas a lova minden mozdulatát ellenőrzi, megszabja, hogyan álljon egymás mellé zárt, egyenletesen terhelt lábakkal, meghatározott fej- és nyaktartással. Ilyen szintű kontroll a lovak között nem létezik. Ráadásul mindezt nem kierőszakolni akarjuk, hanem még azt is elvárjuk, hogy a ló „átengedő” vagyis együttműködő legyen, tehát „önként” és „szívesen” tegye. Ilyesmire a lovak közt nem tudok példát.

Mindez természetesen nem zárja ki, hogy a lókiképzés során alkalmazzunk olyan elemeket, amelyeket a lovak egymás közti viselkedéséből lesünk el. De ménesben nincs annak az irányítói pozíciónak megfelelője, amire lovasként törekszünk. Nem az a célunk, hogy a lovunk átengedje a nekünk a számára kiporciózott szénát – pedig a vezérkanca szereppel ezt érnénk el.

Milyen a lovak társadalma? Diktatórikus, demokratikus? Ezekkel az emberi fogalmakkal aligha tudjuk megközelíteni a  kérdést.

 

A dominancia jelensége valamennyire ismert a lovasok között, pontos tartalmát, szerepét azonban inkább sejtjük, mintsem ismerjük.

 

Pedig egyre általánosabb az a nézet, hogy  a lovaglás  során a domináns szerepre kell törekednünk, annak érdekében, hogy képesek legyünk  feltétel nélkül irányítani lovunkat.

 

De a lovas-ló közötti dominancia megfeleltethető-e a ló és ló közötti domináns hierarchiának?

 

Az itt olvasható írás ezt a kérdést kezdi körbetapogatni.  A dolog azonban bizonnyal továbbgondolást érdemel. 

Kezdőlap > Írások > Domináns lovak, domináns emberek