Magyar Lovaskultúra


Weöres Sándor

(1913-1989)

 

A huszadik századi magyar irodalom bajosan kategorziálható különös egyénisége. Nem tudunk arról, hogy valaha ült volna lóháton, mégis a lovak különleges helyet foglalnak el mitikus költészetében.

 

 A robogó szekerek

 

Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka - a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan is árkai mentén.

A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.

Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog – a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan – ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.

Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek – az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik – ágyban a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju, kakukkfejü tarka lovat lát.

 

 

 

Érdekes, hogy ebben a versben a ló súlyos fizikai valóságában ("súlyos muraközi ló dobog") és a képzeleti világban is egyaránt megjelenik ("salátabokájú, kakukkfejű tarka lovat lát")

A valóságot és az álomvilágot a ló köti össze.  


Paripám csodaszép pejkó
ide lép, oda lép, hejhó!
Hegyen át, vízen át vágtat,
nem adom, ha ígérsz százat.

 

Amikor paripám ballag,
odanéz valahány csillag.
Amikor paripám táncol,
odanéz a Nap is százszor.

 

A 'paripa'  különleges szava a magyar nyelvnek, párját aligha találjuk más versekben. Lovas emberek a paripa szót a heréltre használják. Radnai Imre angol-német-magyar lovas szótárában hiába keressük. Etimológiailag a paripa szót a görög par(a)hipposz (πάριππος) szóból származtatják, ami melléklovat, vezeték lovat jelenthet. (Lásd: Wiktionary)

De azt,  hogy magyar ember számára valójában mi is a paripa, azt leginkább a fönt idézett Weöres vers mutatja meg.

 

Vagy figyeljük meg ezt:

 

Éj-mélyből fölzengő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.

 

Van itt egy kis bibi: a szán ugye havon csúszik. A havon viszont nem dobban még a ló lába sem. Mégsem érezzük hiteltelennek ezt a verset sem: álomszerű látomásaink nem ennyire racionálisak. Talán épp ez az apró kis ellentmondás teszi látomássosá, mitikussá a verset; nem valóságos hanem mély tudattalan álomképeinkből érkező két nagy ló jelenik meg előttünk. A "Robogó szekerek"-ben éppen a dobogó súlyos muraköziek képviselik a valóságot a salátabokájú kakukkfejű lovakkal szemben, itt meg a téli szánt húzó csilingelő lovak jelennek meg álomszerűen hangot lopva, s vezetnek bennünket mesevilágok felé.

Kezdőlap > Nyelvi kultúra és irodalom > Weöres Sándor és a lovak

2012-02-27

Száz éve, 1913 június 22-én született Weöres Sándor. Generációkon át közkedvelt verseiben a lovak gyakori motívumként bukkannak föl, sokszor mítikus, látomásos erővel. Ezen az oldalon néhány példát mutatunk be ebből.