2012-06-17
Kirgiz ló és lovaglás
Ahány kirgiz lovat láttunk, az nagyjából mind olyan volt, amilyennek az ember a kirgiz lovat elképzeli. Kicsik, alkalmasint soványak, kemények és fegyelmezettek. Ezen belül aztán óriási variációk, színre, temperamentumra, szépségre nézve. Volt párductarka és volt szíjalt hátú, volt lomha és élénk. De elrohanós, ijedezős, bakolós nem volt. A tenyésztésnek láthatóan nem voltak küllemi szempontjai. Talán a testméretek egyöntetűsége sem tenyésztési szelekció eredménye, hanem genetikai azonosság, meg az éghajlat és a táplálkozási viszonyok velejáró következménye. De az ideges, munkára nem könnyen fogható ló hamar kihullott a szelekciós rostán.
Eleinte meglepetés akkor sem ért bennünket, amikor nyeregbe szálltunk. Jól kezelhető, nyugodt, kitartó lovakra számítottunk – és azok is voltak. Egykezes szártartással, testsúllyal, lábbal, külső oldalon nyakra tett szárral könnyen irányíthatók voltak. Nagyon azon se csodálkoztunk, hogy némelyik lomhának bizonyult. Ne szépítgessük a dolgot: a "vágtába beemelés" errefelé rendesen a kamcsinak nevezett ostorral történik, a "láthatatlan jelekkel" való kommunikálás erre felé nem követelmény. Így aztán a fásultabbja nem vette komolyan a mi szelíd jelzéseinket. Persze az összeszokás is számít, idővel meg lehetett "beszélni" velük, hogy csípős kamcsizás nélkül is megértessük magunkat.
2012 május 27. és június 5. között nyolc főből álló társaságunk Kirgízia lovas kultúrájával ismerkedett. Faluról falura, házról házra jártuk be az ország egy kicsiny, de figyelemre méltó részét. Kézműves családok napi élete pergett a szemünk előtt. Na és természetesen a kirgíz lovakról és lovaglásról is közvetlen benyomást szereztünk.
Ezek aztán igazán nem ugró lovak, többnyire nincs is hol és nincs is mit ugrani. Egy alkalommal mégis ugrattam – igaz akaratlanul. Egy kisebb, vágtára alkalmas szakasz végén köves területre érkeztünk, s amikor egy nagyobb darab kő felbukkant előttünk, nem maradt idő eldönteni, merről is kerüljük. Így aztán kedves kis lovacskám felülről kerülte meg a talajból talán húsz-harminc centire kiálló kődarabot. Sima, könnyű kis ugrás volt – de hát ekkora magasságban azért ez nem csoda.
A talajviszonyokból következik, hogy nagy vágtázásokat kevés helyen lehet csapni. Igaz, a távlatok hatalmasak, lehetett volna arra alkalmas helyeket is keresni. A hegyvonulatok ugyanis nem olyan zártak, mint például az Alpokban, pedig a csúcsok jóval magasabbak (4-7000 méter között változnak). De köztük óriási völgyek húzódnak, a szem hihetetlen távolságokat lát be akkor is, ha nem mászunk föl a csúcsokra. Fa kevés van, erdő nem zavarja a kilátást.
Az igazi meglepetés akkor jött, amikor kiderült, hogy ezek a kis lovak többnyire poroszkálni is tudnak. A videó felvételeket utóbb kielemezve feltűnt, hogy már lépésben is egy kicsit máshogy mozognak. Egy díjlovas versenyen biztos lepontoznák őket zavaros lábsorrend miatt. Egy "rendes" ló lépésben úgy közlekedik, hogy amikor egyik oldalon a hátsó lábával előre lép, akkor az elsőt nagyjából akkor emeli föl, amikor a hátsót le teszi. (Olykor össze is koccan a hátsó meg az első láb). A kirgiz lovak – főleg a vezetőnk lován figyeltük ezt meg – sokkal hamarabb lendítik az első lábukat, vagyis aránylag hosszú ideig lépésben is csak az egyik oldalon támaszkodnak. Ezzel a járással vezetőnk lova lépésben olyan sebességgel haladt, hogy a többiek csak ügetve tudták utolérni. Ezt a furcsa járást egy kicsit gyorsítva máris kialakul az a helyzet, hogy a két azonos oldali láb egyszerre lendül. Ez a poroszkálásnak nevezett kényelmes és gyors, a hosszú távú utazáshoz nagyon előnyös jármód. Hát ami a kényelmet illeti, minden viszonylagos. Tény, hogy poroszkálás közben nincs a gerincnek az a föl-le mozgása, ami ügetéskor a kezdő lovasnak oly sokáig gyötrelmet okoz. Azonban ezeknek az apró lovaknak az ügetése is nagyon kényelmes, az angol ügetés (amit valami félreértés folytán könnyű ügetésnek neveznek mostanság) errefelé ismeretlen. Szükség sincs rá, értelme sincs, és szinte nem is kivitelezhető. Az okos lovas ugyanis idővel rájön, hogy könnyű ügetéskor nem kiemelkedni kell minden második ütemre, csak hagyni hogy a ló "kidobjon". Márpedig ezek az apró lovak nem emelkednek akkorát, hogy kidobják az embert. Szóval ezeknek a lovaknak az ügetéséhez képest a poroszkálás már nem sokkal kényelmesebb, sőt nekem egy kicsit szokatlan volt a jobbra-balra dülöngélés – igaz egy elég rossz statikájú nyeregben ültem éppen.
Sajátos lépésmód: a sorozatképeken látható, hogy a ló hátsó lába még bőven a levegőben van, amikor az első már lendít, s mire a hátsó teljesen földet ér, az első láb már félig előrelépett. A ló így aránylag hosszú ideig csak az ellenoldalon támaszkodik. Ez a jármód nagyon lendületes haladást biztosít, és ebből könnyen alakul ki a poroszkálás.
Pásztorfiú a hegyen: kezében az elmaradhatatlan kamcsi, a kantár alatt kötőfék, a nyeregre akasztott kötéllel. A nyereg és a kengyel alkalmi vasdarabokból hegesztve, jó sok alátét és nyeregpárna a kényelmes tartós lovagláshoz, laza szár, szügyellő. S végül alkalmas karikaláb, amely egy pillanatra el nem mozdul a ló oldalától.
Vagyis megvan minden szükséges kellék.
A ló itt mág valóban munka- és közlekedési eszköz. Bárhova el kell tudni jutni, és bárhol meg kell tudni állni a lóval - akár hosszabb időre. Így aztán a kantár alatt kötelezően ott marad a kötőfék, s a hozzá tartozó kikötésre, béklyózásra alkalmas kötél. Ezt a szokást csak javasolni tudjuk itthon is a tereplovasoknak, hiszen ez akár biztonsági tartalékul is szolgálhat. (Aki tud kötőfékkel lovagolni, annak egy kantárszakadás esetén megoldás lehet. Aki nem, az is legalább haza tudja vezetni a lovat vele. )
A hegyvonulatok nem olyan zártak, mint például az Alpokban, pedig a csúcsok 4-7000 méter között változnak. De köztük óriási völgyek húzódnak, fa kevés van, erdő nem zavarja a kilátást.