Magyar Lovaskultúra


KezdőlapÍrások > LovasNemzet > Közkincs vagy kiváltság - A lovas kultúráról - 2

A lovaskultúráról szóló cikksorozat első részében a keleti és nyugati lovaskutltúrát három ellentétpár mentén vetette össze. A folytatás ezeket veszi egyesével nagyító alá.

 

Úszni, kerékpározni ha nem is tud mindenki, de azért az emberek nagy része igen. A lovaglással nem állunk ilyen jól. Pedig ha bárhol valamilyen társaságban szóba kerül, hogy a mi családunkban többen is lovagolunk, szinte mindig akad valaki, akinek fölcsillan a szeme, s vagy próbálta, vagy legalábbis életének egy szakaszában  nagyon vágyott rá.

 

Lehet-e közkincs a lovagolni tudás?    

2016-01-19 

Közkincs vagy kiváltság?

Gondolatok a lovaskultúráról – 2. rész.

 

A januári számban megjelent Kelet és nyugat között című írásunkban kétféle lovas kultúra különbségeit vizsgálva kerestük a helyét egy sajátosan magyar kultúrának. Következő írásainkban megpróbáljuk a cikkben fölvetett három ellentétpárt (Közkincs vagy kiváltság – Természetes vagy kifinomult – Szabadság vagy szabályozottság) egyesével, részletesebben megvilágítani.

 

Kezdjük mindjárt egy az előző részből vett idézettel:

 

Közkincs-e tehát a lovaglás, vagy kiváltság? Van-e lehetőségünk megfontolni ezt a kérdést, ha a mai magyar lovaskultúra arculatát alakítani akarjuk? Az iskolai lovasoktatás gondolata mindenesetre a lovaglástömegbázisának szélesítésérőlszól, de épp az e körüli vitákban is fölmerült az a kérdés, hogy kell-e és lehetséges-e minden iskolás gyermek számára elérhetővé tenni a lovasoktatást, vagy beérjük részleges megoldásokkal.


Sajátosan magyar lovas világ csak úgy alakulhat ki Magyarországon, ha sokan lovagolnak – mondjuk lényegesen többen, mint általában az európai országokban. Másként a „lovas nemzet” titulusra aligha vagyunk méltók. Nem okvetlenül a regisztrált lovas versenyzők számának szaporítására gondolunk – az természetes következménye lesz a lovaglás népszerűvé válásának. De aligha beszélhetünk magyar lovaskultúráról akkor, ha a lovaglás csak valami szűk elit kiváltsága. Luxusban nem tudunk a nyugattal versenyezni, és ha csak azt tudjuk nyújtani, amit otthon jobb minőségben megkap az „igényes vendég”, s nem adunk hozzá valamit, ami számára is különleges, akkor ebből aligha lesz föllendülés. A szabadabb tereplovaglás ideig-óráig még vonzerő lehet, de kevés. Egy olyan ország viszont, ahol az emberek jelentős része lovagol, tud olyan légkört teremteni, ami fölhívja magára a külföldiek figyelmét is. Ennek egyik eszköze lehet az iskolai lovasoktatás. Ez a kérdés sajnos erősen túlpolitizált és túl sokféle érdektől feszített, ezért bajosan lehet úgy véleményt mondani az ügyben, hogy ne ossza meg még jobban a magyar lovas társadalmat. Abban talán mégis egyet lehet érteni, hogy nincs értelme úgy belefogni az iskolai lovasoktatásba, ha nem biztosítható a folytatás azok számára, akik az iskolában megkedvelik a lovaglást. Márpedig ez lenne a siker mércéje. Ehhez pedig az kell, hogy a lovaglás átlagos jövedelmű emberek számára is megfizethető legyen. A közelmúltbeli viták a lovas szolgáltatás jogi szabályzása körül ezt a szempontot mintha nem kellő súllyal vették volna figyelembe. Pedig nemcsak a sokat emlegetett lovarda-rendelet, hanem a földtörvényen át az adózási szabályokig rengeteg jogszabály van hatással a lovaglás árára.

A tömeg azonban még nem jelent kultúrát, a gyakorló lovasok számával önmagában nem mérhetjük a kultúra szinvonalát. Közkincsről csak akkor beszélhetünk, ha nemcsak sokan lovagolnak, hanem általában jól is lovagol a magyar ember. Talán már kissé elkoptatott, de szemléletes hasonlat: annyi magyar gyereknek kell lovagolni, ahány osztrák gyerek síel, és legalább olyan jó lovas legyen a magyar, amilyen jó síelő az osztrák. Nemcsak a versenyzőknek kell magas szinvonalon művelni a lovaglást. Gőblyös István írta a Lovas Nemzet 2014 decemberi számában: „Ha valaki zongorázni tanul, nem lesz zongoraversenyző.” Aki szereti a zenét, az a muzsikálásban a harmóniát keresi, nem a másik legyőzését. A lovasok többsége sem azért lovagol, hogy másokat legyőzzön. De a kedvtelési lovas – aki a lovaglásban keresi a harmóniát – legyen ugyanolyan igényes, mint az a muzsikus, aki saját gyönyörűségére zenél. Az igényesség lényegi eleme, hogy meg akarjuk a dolgokat érteni, kíváncsiak vagyunk a miértekre. Az igényes lovas – függetlenül attól, hogy ő és lova a kiképzés milyen fokán áll - nem fogad el koholt magyarázatokat, pláne nem tekintélyre való hivatkozást. Nem arról van szó, hogy van aki inkább intellektuálisan, van aki inkább intuitívan, érzelmei által vezetve lovagol, mert ez alkati kérdés. A kíváncsiság, a világra való nyitottság, vagy a ló viselkedésének megértésére, a vele való személyes kapcsolatteremtésre törekvés azonban egyszerűen hozzáállás, szándék kérdése, ami tanulható, fejleszthető bárki számára.

Nyilván nagyon sok lovas van, aki ezzel a nyitottsággal és kíváncsisággal áll hozzá a lovagláshoz. De ezek a lovasok általában elszigetelten, vagy kicsi, zárt, egymást nem ismerő csoportokban tevékenykednek. A társadalom egésze felől nézve talán nem is látszanak. Akik pedig tudásuk, eredményeik, tapasztalatuk révén kiemelkedőek közülük, azok sokszor gyanakodva figyelik egymást, inkább riválist, semmint társat látva a másikban. Kultúra pedig csak közösségben születik. Közkincset csak közösség tudhat-érezhet magáénak. Az a közösség, amiről beszélünk, nem okvetlenül valamiféle szervezett összefogást jelent. Nincs okvetlenül szükség valamiféle újabb rendezvényre, találkozóra vagy szervezetre – hiszen országszerte számtalan kisebb-nagyobb alkalom adódik a találkozásra, ahol gyakorolható az egymás iránti nyitottság öröme, megoszthatók a tapasztalatok, közös válaszok kereshetők a miértekre.

Ha a lovas kultúra közkincs, akkor nemcsak az enyém, nemcsak egyeseké vagy egyes csoportoké. Közkincs az, amihez mindenki hozzáteszi a magáét, és mindenki részesül belőle – de senki nem a más kárára.



Surján György

Lovas Nemzet 2015 február