KezdőlapÍrások>LovasNemzet > Önállóságra nevelés
Lovas Nemzet 2017 július 

Önállóságra nevelés?

Az itt következő gondolatokkal valószínűleg nagyon sok szakember és gyakorló lovas messzemenően nem ért egyet. Igazán nem bánnám, ha érdemi vita kerekedne belőle. A lovak föltétlen engedelmességre vagy együttműködő önállóságra neveléséről lesz szó, elsősorban a terep- ill. túralovaglás szemszögéből.

Számtalan cikkben, blogban olvassuk lovasok érzelmes megnyilatkozását arról, hogy számukra a ló nem sporteszköz, hanem társ. De honnan tudhatjuk meg, hogy valódi társas kapcsolatról vagy puszta érzelgősségről van-e szó? Szinte ugyanezekben az írásokban olvassuk azt is, hogy a lónak meg kell mutatni, hogy a lovas a főnök, a domináns, az alfa, a ménesvezér. Ezen a ponton rögtön nem stimmel a dolog, hiszen a „társ” kölcsönös, a vezető-vezetett pedig alárendelt viszony. A két szerep nehezen egyeztethető össze.

De világítsuk meg a dolgot más oldalról. Egy tereplovaglást például – ha a lovat csakugyan társunknak tekintjük – hasonlíthatunk egy közös kiránduláshoz. Ha például két barát vagy iskolatárs együtt elmennek kirándulni, vélhetőleg közösen beszélik meg az útitervet, közösen döntik el, merre menjenek tovább, ha egy útelágazáshoz érkeznek. Lássuk világosan, hogy amikor kedvenc lovunkkal terepre megyünk, egyáltalán nem kívánjuk megbeszélni a „társunkkal”, hogy merre menjünk tovább egy útelágazásnál. Sőt, ha netán lovunk ennek ellenére értésünkre adja, hogy szerinte nem az a helyes irány, amit mi mondunk, akkor ezt zokon szoktuk venni, és így vagy úgy rákényszerítjük a saját elgondolásunkat. Semmiképp se szeretnénk, hogy a lovunk önállósítsa magát.

Márpedig, ha valaki csakugyan társként tekint a lovára, akkor lehetetlen, hogy ne adjon teret a ló önállóságára – a józanság határain belül.

Valamikor bérlovasként arra tanítottak bennünket, hogy ügetéskor minden ütemre zárni kell a csizmát, mert ezzel tartjuk fönn az ügetést, vágtában meg pláne minden ütemben „be kell ugratni” a lovat. Ez körülbelül a ló önállóságának a nulla szintje, hiszen még annyi szabadsága sincs a lónak, hogy magától rakja egymás után a lábait.

Később, amikor természetes lókiképzést tanultunk, akkor már az volt a cél, hogy „a ló tartsa az irányt és a jármódot”. Vagyis ha egyszer megmutattuk, hogy merre és milyen jármódban szeretnénk haladni, akkor a többi már az ő dolga. Nevezhetjük ezt a ló önállóság első szintjének, mert itt még minden a lovas akaratának van alávetve, de legalább azt megengedjük, hogy az egyszer meghatározott cselekvéssort lovunk önállóan végezze.

A második szinten, pl. a western lovaglásban már nagyobb a ló önállósága, ott kifejezetten nem szeretik, ha állandóan befolyásolni kell a lovat. Pl. egy körön ne úgy menjen végig, hogy folyton korrigálni kelljen, ha eltér a körívtől, hanem a megfelelő mértékben meghajlítva a ló maga oldja meg a feladatot.

Harmadik szintnek azt nevezném, amikor a ló valódi döntési lehetőséget kap. Talán sokan megbotránkoznak rajta, de bizony én tereplovagláskor néha rá szoktam bízni a lóra, hogy a neki legmegfelelőbb jármódot válassza, például egy meredek domboldalon, ahol a lovak jobban szeretnek magasabb jármódban följutni a tetőre. Se vissza nem tartom, se be nem ugratom vágtába, hagyom, hogy ő döntsön. Sokak szerint az ilyen engedékenység életveszélyes, és tulajdonképpen igazuk van. Ha egy állandó kontroll alatt tartott lovat csak úgy elenged valaki a világba, annak lehetnek lóra, emberre nézve egyaránt súlyos következményei. Ezért senkinek eszébe ne jusson kiengedni a lovát a kontroll alól, ha nem tudja biztosan, hogy bármikor képes visszavenni az irányítást!

A lovat az önállóságra ugyanis éppúgy nevelni kell, mint bármi másra. Ha azonban nem kívánjuk a lovunkat minden döntésünkbe egyenrangú társként bevonni, akkor nem is teljesen helyes arról beszélni, hogy sporttársnak tekintjük. Ha már a tereplovaglásról volt szó, hasonlítsuk inkább a helyzetet ahhoz, amikor egy kisgyerekkel megyünk kirándulni. Nyilván nem bízzuk rá, mikor merre menjünk. De azért, ha nem akarjuk egy életre elvenni a kedvét a kirándulástól, olykor csak megkérdezzük, szeretne-e pihenni, hosszabb vagy rövidebb úton menjünk-e, fölkapaszkodjunk-e egy dombra vagy megkerüljük stb. Ha ilyen kérdésekben a gyerek kedvében járunk, jobb szívvel fog engedelmeskedni olyan dolgokban, amikben a felnőttnek kell döntenie. Emlékszem, gyerek korunkban, amikor apám autón vitt bennünket valahová, ahol már jártunk korábban – de még nem tudtunk biztonsággal tájékozódni, gyakran játszotta velünk azt, hogy egy-egy útelágazásnál tőlünk kérdezte meg, hogy merre menjen. Persze aztán mindig arra ment, amerre kellett, de így nevelt bennünket arra, hogy megfigyeljük a környezetünket és jól tudjunk tájékozódni. Ebben az volt a jó, hogy egyszerre éreztük azt is, hogy apánk komolyan vesz bennünket, meg azt is, hogy biztonságban vagyunk, hiszen apánk majd kijavít, ha rosszul döntenénk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  Valahogy ilyesformán kellene a lovakat is önállóságra nevelni, hogy a ló is biztonságban érezze magát, de a biztonságos keretek közt az önállóság élményétől se legyen megfosztva. Persze a lónak nem olyan egyszerű kérdéseket föltenni, mint egy gyereknek. Az általam ismert szakirodalom nemigen foglalkozik az önállóságra nevelés kérdésével, többnyire éppenséggel nem tekinti célnak. Egyedül Hempflingnél olvastam erről, amikor arról beszél, hogy a ló körül elfoglalt térbeli pozíciónknak meghatározó szerepe van abban, mennyire tudjuk közvetlenül irányítani vagy önállóságra, önbizalomra szoktatni a lovunkat. A Hempfling nyomán készült mellékelt ábra azt mutatja, hogy szerinte ebből a szempontból a teret három részre oszthatjuk. Az 1-es számmal jelölt terület az abszolút „dominancia” zónája, innen a legkönnyebb befolyásolni a lovat, de az önállóságra szoktatáshoz nem alkalmas. A 2-essel jelölt két oldalsó térrész az alárendeltséget jelenti, ha itt állunk, akkor a legkevésbé tudunk irányítani, és csak korlátozottan tudjuk a ló önállóságát fejleszteni. (Hogy ez utóbbi miért van, arra Hempfling nem ad magyarázatot.) A hátulsó, 3-as terület mérsékelt irányíthatóságot biztosít és leginkább alkalmas a ló önállóságának és önbizalmának fejlesztésére.

Hogy ez mennyire felel meg a valóságnak, nem tudom. Tény, hogy a ménesről alkotott elképzeléseink szerint „vezérkanca” gyakran halad a ménes előtt, a csődör gyakran tereli hátulról a háremét. Ez azonban Hempfling elméletére nem ad kellő magyarázatot. Ráadásul bennem kételyt ébreszt, hogy ha két ló egymással szemben áll, akkor ez mindkettőre vonatkozóan domináns pozíció lenne a másikkal szemben. Ettől függetlenül érdemes Hempfling elgondolását alávetni a gyakorlat próbájának.

De miért is jó bármilyen önállóságra nevelni a lovat, hiszen többnyire inkább azzal küszködünk a kiképzés során, hogy engedelmességre – ahogy kissé álságos szakszóval mondjuk – átengedősségre neveljük? A kérdésnek filozófiai (miért is lovagolunk?) etikai (mit tehetünk a lóval és mit nem?) vonatkozásain túl gyakorlati jelentősége is van. Először is tisztázzuk, hogy az önállóságra nevelés nem azt jelenti, hogy a ló tanulja meg fölülbírálni a lovasát. Csakis arról van szó, hogy amikor a ló érti, hogy mit kérünk tőle, képes és hajlandó is megtenni, akkor a hogyan-t részben vagy egészben rá lehessen bízni. Ezzel kapcsolatosan meghatározó élményünk volt a túralovaglás Kirgizisztánban. Meredek, keskeny és köves hegyi utakon kellett végigmennünk, csaknem szakadékszerű hegyoldalban. Szó nem lehetett arról, hogy a lovakat lépésről lépésre kontrolláljuk, az emberi agy nem is képes a négy végtag (mármint a ló négy lába) helyzetét pontosan fölmérni. Nem arról van szó, mint a homokos talajú díjlovas négyszögben, ahol igyekszünk pontosan követni, hogy a ló melyik lába milyen fázisban mozog éppen. Itt azt kellett volna pontosan tudnunk, hogy melyik láb melyik irányban mennyit mozdulhat úgy, hogy se ki ne forduljon a patája egy billegő kövön, se be ne szoruljon valahová, se le ne csússzon a hegyoldalon. Ezt az egész problémát úgy ahogy volt, a lóra kellett bízni. Még abba is „beleszólhattak”, hogy az adott helyen lehet-e ügetni vagy poroszkálni – mert azért voltak erre alkalmasnak látszó szakaszok is. De ha a lovak visszaestek lépésbe, tudtuk, hogy nekik kell igazat adnunk. Meg is oldottak mindent, hibátlanul.

A józan keretek között kifejlesztett önállóság végül nagyobb együttműködési készségben hálálja meg magát. Nem mondom, hogy egy ilyen lóval nem kell időnként „vitatkozni”. De a viták nem feszültséggel zárulnak, hanem egyetértéssel.

Lovagláskor – főleg terepen – a lovasra felelősség hárul. Emberi értelme folytán elsősorban neki kell átlátnia a lehetséges veszélyeket. Az emberi társadalmi viszonyok között megszokott, hogy aki felelős az mindjárt hatalmaskodik is. A tökéletesen engedelmes ló ideája ennek a megszokásnak a visszavetítése ember és ló viszonyára – holott ez a megszokás emberi kapcsolatainkban sem helyes. A társas viszony – egyebek között – együttműködést és nem egyoldalú engedelmességet föltételez. A jövő havi számban egy lovas túráról szeretnék beszámolni az olvasóknak, ahol lovaink bebizonyították, hogy méltó társaink tudnak lenni.

 

 

Surján György

Vitaindító, amiből nem lett vita..

 

Amikor megírtam ezt a cikket, csakugyan arra számítottam, hogy kapok majd érte hideget, meleget. A hideget elsősorban a "profiktól" a versenyzésben érdekeltektől vártam. Arra azonban nem számítottam, hogy megfagy körülötte a levegő.

 

Az történt ugyanis, hogy hiába került a cikk kiemelt részlete a Lovas Nemzet júliusi számának nyitó oldalára - mindjárt a tartalomjegyzék fölé - az írás nyomán semmiféle vita nem indult meg, sem a Lovas Nemzet hasábjain, sem egyéni levelezésben, sem - tudtommal - sehol.

 

Csak találgatni tudom az okait. Lehet, hogy az írás annyira dilettáns, hogy egyetlen komoly ember sem akadt, aki ne tartotta volna rangon alulniak, hogy vitatkozzon? Vagy épp ellenkezőleg, annyira helytállóak a megállapításai, hogy nincs min vitatkozni?

Ha józanul próbálok ítélni, mindkét fenti szélsőséget ki kell zárnom.

 

Marad még lehetséges magyarázatnak az érdektelenség, az átgondolatlanság - de ez sem lehet jellemző a Lovas Nemzet teljes olvasótáborára. Vagy egyszerűen nem vitte át az ingerküszöbét senkinek?

 

 

A legrosszabb forgatókönyv is megfordult a fejemben: a lovasok egyrésze egyetért a cikkben foglatakkal és próbál ennek megfelelően dolgozni a lovával; más része ettől egészen más gyakorlatot folytat, de a lelke mélyén érzi, hogy az nem teljesen kifogástalan, s inkább nem kezd vitába, nehogy saját következetlenségével szembe kelljen néznie.

 

Nem tudom, de most teszek még egy próbát, közzétéve a cikket a honlapunkon - hátha valainek mégiscsak kedve támad a kérdésben más álláspontra helyezkedni. Sajnálnám, ha a kérdés elsikkadna, mert szerintem az egyik legnehezebb - a lovas jellemét leginkább igénybevevő kérdés az, hogy mikor mennyire kell saját akarunkat érvényesíteni, s mikor kell elfogadnunk, ha a ló nem teszi, nem azt teszi, amit szerettünk volna.

 

Hát tessék hozzá szólni, vitatkozni, akár itt a honlapon, akár a Facebook-on keresztül

 

2017-12-08

Utóbb mégiscsak kerekedett, ha nem is vita, de egy kis diskurzus. Íme néhány szemelvény:

 

Gyorgy Panyi: Szia ! Talán azért nem akarnak vitatkozni ezzel a cikkel, mert (szerintem) ez több sebből vérzik. Több helyen vannak benne tárgyi tévedések, például az, hogy összekevered az engedelmességet az átengedőséggel, pedig a kettő nagyon nem ugyanaz. Egy nem átengedő ló is lehet engedelmes, de most ezt nem részletezném. A másik a kör alakú ábra, aminek a felosztása nem evidens, és számtalan példát tudnék mondani, mutatni a mindennapokból ennek cáfolatára, de ha a szerzője nem magyarázza meg miért is gondolja így, akkor én csupán annyit mondanék, hogy szembemegy a tapasztalataimmal.

 

-*-

 

Molnár Géza:

Én határozottan azon a véleményen vagyok, miszerint az, hogy a ló mennyire lesz engedelmes, alapvetően nem azon múlik, hogy mennyi önállóságot hagy neki az ember. Lovat nevelni lehet úgy is, hogy soha semmit nem engedsz meg neki, de mégis minden alkalommal próbálkozni fog, és úgy is, hogy hagyod kibontakozni, de amikor valamit csinálni kell, akkor együtt fog működni.

Ha azt nézem, egymás között hogyan viselkednek, akkor az én két lovam erre tökéletes példa. Amikor játszanak, akkor szinte sajnálom az idősebb, "domináns" hucult azért, amit a nála gyorsabb, mozgékonyabb és vehemensebb arab leművel vele. Ettől függetlenül azokban a szituációkban, amelyeknek bármi tétje van (pl. ki eszik/iszik először, illetve ahol szeretne) az arab soha egy fél pillanatra vissza se kérdez, még szinte azelőtt félrehúzódik, hogy a másik ló rásunyítana.

Én személy szerint arra törekszem, hogy a létező legritkábban kelljen korrigálnom a lovat, és pl. belefér az életembe, hogy ha valahol észrevesz valami érdekeset, akkor szakítsak rá időt, hogy megnézhesse, ha akarja. Fiatal arab lovammal még nagyon oda kell figyelni, hogy mikor milyen jármódban tudunk haladni (feltételezve hogy nem csak haladni szeretnénk tudni, de megállni is), ha nagyon izgága, akkor általában csak ügetésben közlekedünk, és időnként picit vissza kell fogni, hogy ne guruljon át vágtába. Ettől függetlenül előfordul, hogy mégiscsak vágta lesz belőle, viszont ha akkor úgy érzem, hogy tud lassú ütemben vágtatni, akkor nem veszem vissza ügetésre, függetlenül attól, hogy nem kértem tőle vágtát. Szintén ide tartozik, hogy ha valamit kérek a lótól, de menet közben rájövök, hogy butaságot csinálok, akkor gond nélkül abbahagyom. Nem gondolom úgy, hogy akkor most "a ló győzött", és szerintem a ló sem úgy éli meg, hogy akkor neki szabad ellenkezni. Egyébként is minden feladatot valameddig kérek a lótól, és a ló az én viselkedésem alapján is értelmezi, hogy amit csinál, annak milyen eredménye van. Ebből számomra logikusan következik, hogy egy sikertelen feladatot is félbe lehet hagyni anélkül, hogy azzal arra tanítjuk a lovat, ha elég ideig ellenáll, akkor szabad a pálya.


Számomra ami ebben a cikkben nem egyértelmű, az inkább az, hogy tulajdonképpen mi számít annak, hogy a ló önálló, és szabadon dönthet kérdésekben. Példaként szerepelt a western lovaglás, meg a túralovaglás Kirgizisztánban. Nálunk a szomszéd faluban van egy ember, aki két csődör lovát fogja szekér elé. A kisbálákat, ha egyedül dolgozik a lovaival, úgy gyűjti össze, hogy ő maga hosszúnyelű villával rakja fel a bálákat a szekérre, a lovaknak meg csak szól, ha át kell menni a következő kupachoz. Ez nagyon szép, és (félreértés ne essék) én emiatt nagyra tartom ezt a lovas embert, aki sem parelli tanfolyamot nem végzett, sem szabadidomítani nem szabadidomított soha, de ez a lovak részéről akkor is egy tanult magatartásforma és nem önállóan hozott döntés. Ugyanezek a lovak egyébiránt a szekerezésen kívüli életüket istállóban töltik, és tökéletesen hozzá vannak szoktatva, hogy ha onnan kilépnek, akkor hogyan kell viselkedniük.

 

2017-12-04