2017-06-22

Lovas Nemzet 2017-május

Párhuzamok és találkozások


Mondják, a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Ebben az írásban két olyan lovas egyéniség között próbálunk párhuzamot vonni, akik látszólag végtelen távolságra vannak egymástól, gondolataik meglepő módon mégis több ponton összetalálkoznak.

 

A lovak, lovaglás körül számtalan elmélet és elképzelés létezik. Nem tudunk a lovak fejével gondolkozni, nem érezzük, amit ők éreznek, még a négy lábon járás mechanikája is megtapasztalhatatlan számunkra. Ezért aztán elméleteink nehezen ellenőrizhetőek. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy a ló csakugyan annak örül, amiről mi azt hisszük, hogy ő örül neki, s csakugyan az jelent nehézséget számára, amiről mi gondoljuk. Éppen ezért érdekes az, hogy ha két nagyon különböző úton járó lovas hasonló eredményekre jut. Az eltérő megközelítésekből levont azonos tapasztalás valószínűleg megbízhatóbb, mint bármilyen „jól eladott” teória.

Az egyik lovas, akiről szó lesz magyar, a XIX. században élt és katonai nevelést kapott, a másik ma élő német, műszaki és művészeti tanulmányokat folytatott. Remélem a legtöbb lovas – legalább névről – ismeri mindkettőt. Talán van aki már ki is találta: Gróf Széchényi Dénesről és Klaus Ferdinand Hemplfingről van szó. Aki nemcsak a nevüket, de a munkáikat is ismeri, az némi joggal csodálkozhat azon, hogy jutott eszembe párhuzamot keresni köztük. Mert nemcsak az imént említett körülményeik különböznek jelentősen, hanem az általuk képviselt lovas irányzat is. Ha kategorizálni akarnánk őket – bár az ilyesmi sokszor félrevezető –, azt mondhatnánk, hogy Széchényi úrlovas, Hempfling szabadidomító. Különbség az is, éspedig jelentős különbség, hogy Széchényi sok évtizedes tapasztalat birtokában kezd írni, Hempfling a Mit Pferden Tanzen (Tánc a lovakkal) című könyvétaminek angol kiadása (Dancing with Horses, 2001) jelen írásunk alapját képezi, pár évvel azután írja meg, hogy egyáltalán elkezdett lovakkal foglalkozni.

Ha azonban egy kicsit mélyebbre nézünk, meglepődünk. Széchényi kiindulópontja az, hogy nagyon nem szerette, ha a lovainak a szája a nem megfelelő szárkezelés miatt „keménnyé” vált. Híressé vált, labdázással, kisebb akadály-ugratással kombinált ülésjavító gyakorlatai ebből az alapvető megfontolásból fejlődtek ki. Hempfling alap-mottója pedig így szól: „Összeszedettség laza száron”. Az első, nagyon határozott közös pont tehát éppen az, amit mindketten alapvető fontosságúnak tartanak: a szárkezelés. Mindketten kategorikusan elutasítják a szár erőteljes meghúzását, a szárat nem a ló fejének ide-oda húzkodására használják, hanem csupán – rendkívül finom – jelek továbbítására. A találkozási pontok jelentőségét persze akkor értjük meg igazán, ha a különbségekkel is tisztában vagyunk. A laza szár tekintetében Hempfling elmegy egészen a falig: a szár nélküli lovaglásig. Széchényi Dénes soha semmit nem fokoz a végletekig, hanem a jól járható utakat keresi. Azt hiszem, soha nem jutott volna eszébe fölülni egy olyan lóra, amin nincs kantár. Az ilyesmi akkoriban gyakorlatilag ismeretlen volt. De ha lett volna valaki, aki így lovagol, Széchényi lett volna az első, aki nyitott szívvel tanulmányozni kezdte volna a módszerét.

Második találkozási pontnak a fokozatosság elvét említeném. Széchényi mottószerűen így fogalmaz: „Mentül csekélyebbek a haladási lépcsőzetek, annál gyorsabb az eredmény”. Hempfling pedig ezt írja: „Make continuous progress but in small steps” (Fejlődj folyamatosan – de kis lépésekben.)

Közös pont a két lovas egyéniség között az is, hogy kritikusan szembenéznek a begyöpösödött, értelmüket vesztett konvenciókkal. Vállalva az eredetileg németül írt szöveg angol fordításának magyarul való tolmácsolásával járó kockázatokat, idéznék Hempflingtől egy mondatot: „Az a benyomásom, hogy a lovas világbanés nemcsak otttúl sok mindent teszünk ellenőrizetlenül, tekintélyi alapon elfogadva, kritika és rákérdezés nélkül gyakorolva.Hempfling egyenesen lelki halottnak tekinti azt, aki nem kérdez rá a dolgok okára és értelmére. Széchényi nem fogalmaz ilyen szélsőségesen, de több példát is említ olyan konvenciókra, amik vagy értelmüket vesztették, vagy eredendően sem állták meg a helyüket – ilyenekről korábbi cikksorozatunkban írtunk már. A tradíciók kritikus újragondolása azonban egyikük esetében sem jelenti azt, hogy ne tisztelnék a hagyományt, azt a tudást, amit elődeink ránk hagytak. Kritikai megjegyzéseik nemegyszer éppen az ősi hagyományok elferdülésére, torzulására vonatkoznak.

Mindketten fontosnak tartják a folyamatos figyelem fönntartását. Hempflingről olyan kívülállók, akik látták lovakkal dolgozni, azt írják, hogy sosem láttak embert ilyen mértékben a lóra összpontosítani.

Lehetne még tovább sorolni közös pontokat. Ilyen lenne pl. a ló feltétlen együttműködésére való törekvés, vagy az, hogy a ló ne automataként, hanem a lovas jelzéseit követve dolgozzon. Valószínűleg sokkal alaposabb elemzés lenne szükséges ahhoz, hogy valamennyi közös pontot megtaláljuk.

Befejezésképpen azonban szeretnék a cikk elején mondottakon túl még egy jelentős különbséget megemlíteni Széchényi és Hempfling között. Egyrészt mert a különbség olyan jelentős, hogy a fölsorolt egyezések fontosságát még jobban aláhúzza. Másrészt pedig azért, mert csak az ilyen különbségek fényében értjük meg a magyar lovaskultúra igazi értékeit. Arról van ugyanis szó, hogy Hempfling szerint a lovaglás nem föltétlenül való mindenkinek, mert olyan jellemvonásokra van szükség, amivel nem mindenki rendelkezik. Utal arra, hogy régen a lovaglás a nemesség (és itt nem elsősorban a származásra, hanem a jó értelemben vett kitűnő neveltetésre gondoljunk) kiváltsága volt – és nem véletlenül. Szerinte magas fokú önismeret és önkontroll nélkül a lovaglás gyötrelem a ló és a lovas számára egyaránt. Csakhogy – erről írtam már a lovaskultúráról szóló cikksorozatban – a lovaglás csupán a nyugati kultúrában számított kiváltságnak, ellentétben a keleti, sztyeppei kultúrákkal, ahol szegény és gazdag, fiatal és öreg, férfi és nő egyaránt lovagolt. Széchényi Dénes lovasképzési módszereiben sem találunk semmit, ami bárki számára ne lenne elsajátítható. Sőt, a mezőről hazatérő, egy szál kötőfékkel lovagoló parasztfiúk lovastudását dicséretes példaként említi.

Nem vitatom, hogy az a mód, ahogyan Hempfling a lovakhoz közelít, az csakugyan nem sajátítható el mindenki számára. És bár vitathatatlan, hogy önmagában különös értéket képvisel, úgy gondolom, hogy Széchényi fölfogása nagyobb értéket jelent, mint Hempfling káprázatos és elitista megközelítése, épp azért, mert egyetemes. Persze nem okvetlenül kell ilyen szembeállításokat tennünk. Örülhetünk, hogy mindkettő létezik, de lássuk tisztán annak az örökségnek az értékeit, ami a miénk, mindnyájunké, a magyar lovasoké.

 

Surján György

KezdőlapÍrások>LovasNemzet > Párhuzamok és találkozások