Magyar Lovaskultúra
2013-10-14
Magányos lovacska Zsobokon
Miként tavaly, idén is Zsobokon szálltunk meg a Körös-feketetói vásár alkalmából. Zsobok egy "gödörfalu" a Szilágyság szélén, Bánfihunyad után, Sárvásár túlszélén kell letérni a Kolozsvárra vezető útról.
Maga a vásár olyan nagyjából olyan volt, mint a tavalyi, amiről beszámoltunk (Vásárfia) . Persze minden évben egy árnyalattal kevesebb az igazi régi kincs, talán kevesebb az új kézműves munka és több az ipari hulladék, de azért jópár évig érdemes lesz még körülnézni.
Az idei vásár külön csodája volt azonban a szokatlanul szép idő. Mivel a vásárral kora délutánra végeztünk, maradt még egy kis időnk, hogy Zsobok körül megcsodáljuk a bíborba öltözött szilágysági dombokat. A református gyermekotthon (ahol a szállásunk volt) kertje fölhúzódik a domboldalra, onnan kapaszkodtunk föl a tetőre. Páratlan kép tárul itt az ember elé: alul a völgyben a kicsiny falu, s azon túl mészköves hegyoldal, s mögötte végtelen dombok, völgyek hullámzó egymásutánja. Mindez így őszi verőfényben, sárga-vörös pompában tündöklő lombokkal, s a mezőkön szerte virít az őszi kikerics.
Bandukoltunk a dombon, a szemközti oldalon juhnyáj kolompolt. S ahogy a falu túlsó végén elkezdtünk leerszkedni a völgybe, egyszercsak egy legelésző lovat pillantottunk meg. Ő is észrevett bennünket, még egészen messziről, és hangos üdvözlő nyihogásba kezdett. Felénk fordult, s állt egy darabig. Aztán lassan elindult felénk. Félreérthetetlenül vágyott a közelségünkre. Messziről csak annyit láttunk, hogy valami kötelet vontat maga után, egy darabig úgy tűnt, hogy talán elszabadult valahonnan, de közelebb érve láttuk, hogy hosszú pányván egy karóhoz van kikötve. Mintha tudta volna, meddig ér a kötél, megállt, mielőtt megfeszült volna. De ahogy közeledtünk egy kissé, ismét megindult, amíg meg nem feszült a kötél. Persze odamentünk hozzá - hívogató magatartásának nem lehetett ellenállni - meg nem is akartunk. Szép kis sodrott szürke kanca volt, majdnem teljesen fehér. A kötőfék, amihez a lánc volt kötve nemcsak a fejét, hanem a nyakát is körbefogta. A lánc aztán kötélben folytatótva rögzült a karón. Sokat lehetett így kikötve, mert a kötőfék alatt a szőre teljesen kidörzsölődött. Megsímogattuk, megcsodáltuk, s persze jött velünk, ameddig jöhetett. Sajnáltuk, hogy magára kellett hagynunk.
Az otthonban, ahol laktunk, megtudtuk aztán, hogy a helybeli juhász lova. Persze sajnos nem lóhátról őrzi a juhot, csak szerekezik vele, amikor szükséges. Pedig milyen szép, és hasznos lenne, ha a Kirgizisztánban látott gyakorlat itt is fölelevendne. Embernek, lónak is könnyebb lenne. A juhásznak nem kopna el a lába a hegyoldalban, s a ló nem búsulna magányában karóhoz kötve.
Guillaume Apollinaire: Kikericsek
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre
Radnóti Miklós fordítása
