Magyar Lovaskultúra


Rendszeresen igyekszünk figyelni azokat a keresőszavakat, amikkel olvasóink rátalálnak honlapunkra. Ezek mögött sokszor érdekes kérdések rejlenek. Ebben a rovatban ezekre keressük a választ. Nem szándékunk a sem a mindentudás, sem a tévedhetetlenség látszatában tetszelegni. Ezek nem egy szakember szövegei, hanem egy néhány zsákutcát már bejárt, gondolkozó és legalább a saját kárán tanulni igyekvő  amatőr lovas tapasztalásai. Rovatunkat tekintse az olvasó egyszerűen csak tapasztalatcserének, ha akarja, ellenőrzitesse szakemberrel. Még jobb, ha saját tapasztalatát megírja a vendégkönyvünkbe.

ÉK

 - Érdekes kérdések rovata -

2011-11-23

"Hogyan szoktassuk lovunkat terepre ?"

Rövid válasz: fokozatosan. Részletesebb válasz: mielőtt terepre akarnánk szoktatni, mérjük fel, hogy eljött-e az ideje a tereplovaglásnak.

1. Nem túl fiatal-e a ló? Félig belovagolt, hosszabban még nem terhelendő lóval nem kell terepre menni.

2. Kellően képzett-e a ló? Ha a pályán még irányítási gondok vannak, akkor még nem "terepérett".

3. Megfelelő kötődés van-e ló és lovas között? Minimum: etető mellől el tudjuk hívni de legalábbis rángatás nélkül elvezetni, nyergeléskor fölszálláskor nyugton marad, körkaramban lekövet bennünket vezetőszár nélkül.

Ha ezzel a három kérdéssel rendben vagyunk, akkor lehet megkezdeni a szoktatást a terephez. Először vezetőszáron sétálva, csak öt-tíz perce, aztán egyre hosszabban. Idővel lehet úgy is, hogy visszafelé  jövet kint fölülünk, de ha nagyon siet hazafelé, inkább szálljunk le. Nyeregből is csak fokozatosan kezdjünk terepezni, még akkor is, ha gyalog már jó nagyokat sétáltunk. Az első ilyen alkalmakkor semmiképp ne egyedül menjünk, legyen olyan tapasztalt idősebb ló is velünk, aki gyakran jár terepen. De túl nagy csapatban, bizonytalan lovasokkal és lovakkal megintcsak nem szerencsés próbálkozni, mert a lovak nem szeretik a ramazúrit (elrohanás, nagy esések) és az egyszeri rossz élményt  húsz pozitív élmény sem tud teljesen felülírni. Az első alkalmakkor gyakorlot lovas lovagolja a lovat, ugyanezen okból. Amikor már hosszabb utakra tudunk menni, akkor is jó sokáig maradjunk szigorúan lépésben. Ez az időszak hónapokig, akár egy évig is eltarthat - de sokszorosan megtérül.

 

>>Szólj hozzá...

2011-11-30

 

"A ló megnyugtatása"

 

Könnyen lehet, hogy a kedves látogató, aki ezzel a kereső kifejezéssel bukkant rá honlapunkra, valamilyen üzembiztos, gépies módszert keresett a ló megnyugtatására, amivel az ideges, riadt lovat garantáltan takarékra lehet állítani. Valamit, ami úgy működik, mint egy nyugató injekció vagy kábítószer. Nos, ilyesmivel nem szolgálhatunk. Nem ismerek olyan módszert, amivel a lovunkat meg lehet nyugtatni, ha közben mi magunk izgatottak, feszültek vagyunk. Vegyünk egy egyszerű példát: a ló nyaka úgy működik, mint egy feszültségmérő mutatója. Alacsony feszültségi állapotban a ló leengedi a fejét, s minél izgatottabb, annál följebb viszi. Olvastam valahol, hogy gyarkorljuk a fej lekérést, mert ezzel meg tudjuk nyugtatni. Ez olyan tévedés, mint amiben én voltam gyerekkoromban, amikor azt hittem, hogy a fák hajladozása kelti a szelet. Aztán csak csodálkoztam valami puszta helyen, hogy sehol egy fa, s mégis akkora szél fúj, hogy majd feldönt.   

A ló hordaállat, természetes körülmények közt csoportokba verődve él. Kisgyomrú növényevőként csaknem folyamatosan ennie kell, ekkor azonban nem tudja figyelni a környezetét, mert a feje alacsonyan van - se nem lát, se nem hall eléggé. Tehát mindig kell legyen egy-két egyed a csoportban, aki figyel, amíg a többi eszik vagy pihen. Ezért kell sokan lenni, hogy ritkán kerüljön sor  egy-egy lóra  őrséget állni. Aki viszont őrt áll, ha veszélyt érez, nem a többiekkel foglalkozik, hanem a maga irháját menti. Hangot sem ad, mert ezzel csak a ragadozók figyelmét hívná föl. Ezért a túlélés záloga az, hogy a lovak megérezzék és azonnal átvegyék  a másik egyed izgalmi állapotát. Ha az őr megugrik, a többiek  is azonnal utána ugranak.  Viszont ugyanez fordítva is működik. Ha valamelyik rájön, hogy nincs is igazi baj, megáll. Akkor a többinek  se okos dolog kifutni a világból. Nos, ez a megnyugtatás kulcsa - s nem a gesztus. Ha a lovas nyugodt, a ló is megnyugszik.  Ha a lovas fél, a ló is feszült marad. Feltéve persze, hogy előzetesen már a ló befogadta a lovast a ménesbe tagnak. Amíg a lovas idegen, nincs helye a sorban, addig ez az ösztönös azonosulás nem működik. Ezért nincs gépies módszer a ló megnyugtatására. Cserébe páratlan  élményben lehet részünk, amikor már valamilyen szinten kialakult a közösség ember és ló között. Ekkor van az, hogy a felröppenő fácántól megriadt ló egy halk sisegésre, egy símogató kézmozdulatra azonnal megáll, fúj egyet, és békén tovább baktat. Hát nem ezerszer jobb ez, mint a rémülten elrohanó ló szájában reménytelenül tépni a zablát?  

 

>>Szólj hozzá...

2012-03-30

 

"Miért keresi a zablát?"  - "Támaszkodás zabla nélkül"

 

Az az olvasónk, aki ezt a kérdést írta be a Google keresőbe, bizonyára olvasta valahol, hogy " a ló keresi a támaszkodást" . Mások a "támaszkodás zabla nélkül" keresőszóval bukkantak rá a zablával vagy zabla nélkül történő lovaglásról szóló eszmefuttatásunkra. (Amatőr gondolatok a zabláról 1-3) Továbbra is azt gondolom, hogy a ló nem keresi a zablát. Sokan talán azért hirdetik ezt az elgondolást, mert rossz lelkiismeretüket szeretnék megnyugtatni, s magukkal is elhitetik, hogy a zabla olyasmi, ami direkt jó a lónak. Olyasmit  is olvastam már, hogy a lovak kifejezetten szeretik a háborút, egészen föllelkesülnek a csata hevében, s nincs is más vágyuk, mint hogy elevenen kibelezze őket egy ágyúgolyó. Na jó - ez nem így volt leírva, de a mögöttes logika hasonló.  Ezek a félreértések mind-mind abból adódnak, hogy  a lovak nem tudnak beszélni, sőt, evolúciós adottságaik olyanná alakították őket, hogy szinte mindig némán, jeltelenül szenvednek. Gondoljuk csak el, természetes következmények között mi lenne annak a lónak a sorsa, amelyik bármilyen módon kimutatja a fájdalmát? - Azonnal kiszemelnék a ragadozók, mint könnyű prédát.

De térjünk vissza a zablára és a támaszkodásra.   Ha azt akarjuk, hogy a ló bármilyen jármódban számára és számunkra a lehető legkönnyebben A pontból B pontba juttasson el minket, akkor valószínűleg a lehető legjobb, amit tehetünk, hogy a rábízzuka lóra, hogy megkeresse az ehhez legkényelmesebb testtartást és egyensúlyi helyzetet. Ezenközben egészen biztosan nem fog sem piaffe-ot, sem levade-ot bemutatni, de még egy nyamvadt ugrásváltást sem.  Más a helyzet akkor, ha nem a használati célú lovaglást, hanem valamiféle lovas mozgásművészetet veszünk célba. A különbség olyan, mint hosszában átkorcsolyázni a befagyott Balatont vagy elindulni a műkorcsolya világbajnokságon. Utóbbi esetben, tehát ha a díjlovaglás magas szintjeit veszi célba valaki, akkor másféle mozdulatokra és más testtartásra kell ösztönöznie a lovat, s ebbe bizony beletartozik egyfajta - bár semmiképpen nem durva - zablára ill. szárra támaszkodás. Viszont ezt a ló magától nem keresi, sőt alkalmasint  szoktatni kell, hogy ne akarjon szár alá vagy szár fölé kerülve kibújni a számára nem magától értetődő helyzetből.

 

 

>>Szólj hozzá...

2012-05-17

 

"A lovak boldogsága"

 

Azt hiszem, ez olyan kérdés, amirvel kapcsolatban igen sok szamársággal, másrészt igen sok érzéketlenséggel találkozhatunk. Előszöris szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint boldog ló nem létezik. A boldogság nagyon összetett  emberi érzés vagy állapot, s nem választható el egy sor emberi vágytól és ambíciótól, például az önkitlejesítés, a harmóni iránt vágy, ami az állatvilágban aligha értelmezhető. Lássuk be: az állatok sokkal szerényebbek nálunk. S mivel nincsenek égbetörő vágyaik, nem érzik sem  a nyugtalanságot, ami vágyaink beteljesítése  felé űz bennünket, sem a boldogságot, ami az emberi teljesség velejárója, vagy még inkább aféle ajándék, amelyben olykor részesülhetünk.

A biztonságérzet - ami a lovak esetében társaságot, mégpedig elsősorban lótársaságot jelent -, az elegendő táplálék, s alkalmasint a párzás illetve szaporodás lehetősége; ez a három feltétel ami a lovak számára egyfajta lelki kiegyensúlyozottságot biztosít - de azért ezt nem nevezném boldogságnak.

 

Látszólag ellentmondok magamnak, ha igennel válaszolok viszont arra a kérdésre, hogy van-e boldogtalan ló.  Nem egyszerűen az előbbiek hiánya, hanem a tartós stressz (sajnos nem tudok jobb illetve megfelelő magyar szót erre) az, ami "boldogtalanná" tehet egy lovat. Úgy vélem, a lovak ilyen szempontból a gyerekekre hasonlítanak. A gyerek minden különösebb lelki sérülés nélkül el tud viselni szinte bármilyen megerhelést, fájdalmat - ha nem tart sokáig. Ugyanakkor lelkileg teljesen védtelen a tartós fájdalommal vagy lelki teherrel  szemben, még akkor is ha az nem nagyon erős.  Gondolom sokunkkal, akik lovakkal foglalkozunk, előfordult már, hogy szerszámozás vagy ápolás közben akaratlanul megütöttük a lovunkat. Az ilyen rövid és ritka kellemetlenség sosem zavarja meg az ember és ló kapcsolatát, nem vált ki tartós félelmet és nem kelt bizalmatlanságot. Ha viszont valaki rendszeresen bántalmazza a vagy bármilyen módon tartós lelki teher alá helyezi a lovát, az könnyen akár végérvényes lelki károkat, viselkedési zavarokat hozhat létre. Elég, ha például folyamatosan, hosszú ideig bezárva tartja. Mégha mindene meg is van - táplálék, ivóvíz, tiszta alom - a tartós bezártság, mozgás- és ingerhiány súlyos károkat tud okozni. De káros az is, ha folyamatosan értelmetlen, mondjuk pillanatoknént ellentétes elvárásokat támasztunk vele szemben. (Állj meg! - Indulj el! - Ne  siess! - Gyorsabban! - Ne jobbra - Ne balra stb.) 

Mert ne gondoljuk, hogy a lovunk ne keresné és fogná föl  - a maga módján - a dolgok értelmét.   Csodálatos élményem volt evvel kapcsolatban, amikor Különc lovam csánkizületében egy csont elrepedt. Hét hétig gipszben volt a lába, s egy pár négyzetméteres alkalmi boxban tartottuk. Zokszó nélkül viselte - ameddig kellett. A hatodik hét vége felé azonban egyszerűen gipszestül kiugrott a boxot elzáró rudon keresztül. Ezzel adta tudtunkra, hogy köszöni, már jobban van. Persze még féltettük - főleg a többi lóval nem akartuk összeereszteni. Ezért egy nagyobb külön karámban tartottuk, ahonnan legalább időnként rálát a többiekre. Ebben is szépen megvolt úgy egy hétig. Aztán amikor végleg gyógyultnak érezte magát, akkor átrongyolt a villanypásztoron a többiekhez, s mikor legközelebb kimentem hozzá döbbenten láttam, hogy gipszbe tett hátsó lábbal vágtázik együtt a csapattal. Érezte-tudta, hogy meddig kell elfogadnia a rátett kényszert, a bezártságot. Ha egy egészséges lovat hat hétre bezár valaki egy boxba, annak karórágás, szitálás s ki tudja még milyen következményei lennének. A magam részéről nem szeretnék ilyen lovat lovagolni. Ezzel szemben amikor mindezen procedúrák után - kivárva a fél éves felépülési időszakot - ismét felültem Különcre, úgy dolgozott, mintha tegnap száltam volna le róla.  

 

>>Szólj hozzá...

2012-06-19

 

"A lovak legelőn tartása kánikulában"

 

Aktuális kérdés, mert itt a kánikula. A kérdés pedig azt sejteti, hogy a kérdező aggódik azon, vajon szabad-e a hőségben a lovakat a legelőn tartani. Az aggodalom nem teljesen alaptalan, főként a sötétebb színű lovak esetén. Sok faktoros naptejjel ugyan nem kell kenegetni őket, szőrzetük folytán a leégéstől védettek, de a meleget azért ők is megszenvedik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem szabad kiengedni őket. Ha árnyékos helyet, elegendő ivóvizet és szabad mozgást tudunk biztosítani nekik, akkor elég okosak ahhoz, hogy eldöntsék, mikor mennek legelni és mikor mennek az árnyékba. A mi lovaink a nagy lakmározást éjszakára időzítik, akkor se bögöly, se hőség nem zavarja őket, s idén szúnyog sincs olyan sok.

 

>>Szólj hozzá...

2012-11-10

 

"Hányszor célszerű lovagolni?"

 

Mókás kérdés, vérbeli lovas ember csak azt felelheti rá: ahányszor csak mód nyílik rá. Vélhetőleg a kérdező olyasmire keresett választ, hogy milyen gyakran kell lovagolni ahhoz, hogy valami eredményt érjünk el. Azért gondolom, hogy érdemes erről írni, mert annak idején találkoztunk oktatóval, aki közölte velünk, hogy ha hetente legalább két-három órát nem veszünk, akkor semmi értelme az egésznek. Hát ez azért nem egészen igaz. Persze, a gyakorlás teszi a mestert, és talán csakugyan van a tanulásnak egy olyan szakasza, amikor nem jó nagy szüneteket tartani. Aztán ha valaki versenyezni akar, s pláne jó eredménnyel, akkor sokat kell edzenie. De aki csak azért lovagol, mert örömét leli benne, azt nem kergeti a tatár. Nagyon fontos, hogy senki ne adja föl a lovaglást azért, mert csak heti egyszer, netán még ritkábban van alkalma, lehetősége lóra ülni. Persze annak nem sok értelme van, hogy valaki mondjuk évente egyszer ül lóra. De ahelyett, hogy merev szabályt szabnánk a lovas órák gyakoriságára, két fontos szempontot tartsunk szem előtt:

    Az egyik, hogy minden alkalommal élvezetes legyen a lovaglás - mert igazán tanulni csak jókedvvel lehet. Csak a túlzottan teljesítményorientált versenyzés követel gyötrődést. Normális ember nem ezért lovagol, hogy szenvedjen.

    A másik, hogy érezhető legyen a fejlődés. Minden alkalommal tanuljunk valami újat, és a ha visszatekintünk egy pár hónapra, évre, és nem látjuk a haladást, akkor valami baj van. Olyan helyre, ahol az oktató unásig ugyanazokat az elemeket gyakoroltatja a lovasokkal, nem érdemes járni, se hetente háromszor, se havonta egyszer. A fejlődés egyébként jól tettenérhető, ha időnként videófelvétel  készül arról, hogyan lovaglunk. Igen tanulságos lehet ezeket egy kis idő múltán visszanézni. Ha elégedettek vagyunk saját korábbi mivoltunkkal, akkor nagy baj van, mert azt jelenti, hogy nem fejlődtünk semmit. Akkor lehetünk elégedettek, ha szégyelljük, hogy azok a felvételek rólunk készültek...

 

>>Szólj hozzá...