Magyar Lovaskultúra

A Pej ló panasza címet viselő kazak népdalt Mándoky Kongur István fordította magyarra. Minden fordítással óvatosnak kell lennünk, a versekével különösen,  mégsem mehetünk el szó nélkül emellett a dal mellett, bárha nagy sajnálatunkra, nem tudjuk eredetiben olvasni.

Van ugyanis bennünk valami nosztalgikus elképzelés az ősiséggel kapcsolatban.   A honlap bevezetőjében irtunk a "modernizmusról", arról a szemléletről, ami szerint ami régen volt, az csak rossz lehet. Ez a felfogás a kultúra szerves fejlődésének akadálya. De az ellentétes túlzás: minden, ami régen volt, csak jó lehet - ez is tévedés, és ha más módon, más értelemben, de végülis ez is tévútra tereli a kultúra fejlődését.

Hány helyen olvashatjuk, hogy a nomád ősök milyen szoros kapcsolatban, kölcsönös egymásrautaltságban éltek állataikkal, főként lovaikkal. Hogy néha föláldozták őket, hát az kicsit elborzaszt esetleg bennünket, de kultikus szempontból végülis érthető.

Magyar népdalok példáján is megmutattuk, hogy a magyar ember lovával szeretetteljes kapcsolatban volt, a ló ezekben a dalokban - egész addig, amíg az erőszakkal szervezett osztrák katonaság meg nem bontotta az ősi viszonyokat - mindig társként, barátként, sose legyőzendő ellenfélként szerepel.

A pej ló panasza azért csodálatos vers, mert a múltról alkotott idillikus képet segít egy reálisabb látásmóddal fölcserélni. Az emberi gyarlóság nem a modern kor találmánya, az oktalan agresszivitás sem. Kun Péter a Szelek szárnyán című nagyszerű könyvében írja, hogy a kazakok nem bánnak gyengéden a lovaikkal, mint ahogy az élet sem gyöngéd hozzájuk. Ahol kemény életföltételek vannak, ott nincs is helye semmilyen érzelmeskedésnek.

A versből azonban - ha nemcsak a sötét oldalára figyelünk - az is kiolvasható, hogy a kazakok is tudták: az okos ember jó gazdája a lovának: "Bekeng nevelt föl engem. / Jó sorsomat ostorra / Mért is kellett cserélnem".  Sőt, azt is látjuk, hogy ez a gonosz Bajmukas se bánt mindig rosszul a lovával: "Kényeztettél egykor régen, hogy' szerettél! /Kedves lovam, szép hátasom - így becéztél"  - A kis pejló tragédiájában örök emberi dráma fogalmazódik meg, a jóból és rosszból összegyúrt emberi sors.

És milyen modern az a lélektani felismerés, ami ott lappang ebben a versben: olyan egyszerű jónak lenni, és mégsem tudunk megszabadulni a rossztól.

Nem szeretnénk persze  olcsó moralizálásba keveredni, se túlértelmezni ezt a szép népdalt. Inkább csak engedjük, hogy hasson ránk egyszerűségében is drámai erejével.  A körülöttünk élő állatok sorsa tükröt tart az embernek. Ennek a dalnak a szerzője megtehette volna, hogy közvetlenül mond ítéletet az elzüllött Bajmukasról. Ehelyett egy ártatlan pára - talán csak kitalált - történetével, a ló szájába adott panasszal hívja föl figyelmünket a jó és a rossz jelenlétére. És még csak vádló szavakat sem használ, nem szidalmaz: "Halld panaszom, jó Bajmukas".  

Ha pedig valaki úgy érezné, hogy a multról alkotott  eszményi képet összetöri ez a dal - netán ezen az alapon eredetiségét, hitelességét kétségbe akarná vonni - csak annyit mondhatunk: egy hamis ábrándért a valóságot kapja cserébe. S idézzük föl Fekete István szép mondatát a Tüskevárból: " A valóság is lehet olyan szép, sőt szebb, mint a hiú ábránd"

Benkő Mihály fényképe

Kezdőlap > Nyelvi kultúra és irodalom > Kazak népdal