Magyar Lovaskultúra
2013-12-09
A nyomásra engedés
Gőblyös István a Lovas Nemzet 2013 decemberi számában a felvételről szóló írásában említi, hogy a bármilyen irányú nyomásra való engedés a ló együttműködési készségének a jele. A természetes lókiképzés egyik meghatározó eleme ez, amit Pat Parelli sündisznó játéknak nevez. S lám a díjlovaglásban is visszaköszön ugyanez az elv. Talán csak annyi a különbség, hogy a természetes lovasképzés konkrét módszert is ad arra, hogy hogyan tanítsuk meg szisztematikusan a lovat arra, hogy valóban minden irányú nyomásnak engedjen. Maga a módszer persze a díjlovaglásban is ugyanaz, csak általában nincs olyan következetesen kifejtve, elmagyarázva. Mindkét esetben arról van szó, hogy a nyomást mindaddig fönntartjuk, amíg a ló nem enged, s amint engedni kezd – eleinte akár csak a legkisebb mértékben – abban a pillanatban elvesszük a nyomást.
A természetes lókiképzés során ezzel a módszerrel tanítjuk a lovat hátralépésre, eleje és hátulja körüli fordulatokra – először mindig földről, aztán nyeregből. De ezzel a módszerrel kérjük a lovat arra is, hogy leadja a fejét. Mindennek érthető, világos, logikus rendszere van.
Egy valamit azonban nem értettem a természetes lókiképzésben sem. Azt tanultuk ugyanis, hogy a statikus nyomást nem szabad fokozni. Ha a ló nem reagál a nyomásra, semmi mást nem teszünk, csak kitartunk. Ugyanakkor a ritmikus nyomást – amire teljesen hasonló reakciókat várunk – úgy alkalmazzuk, hogy eleinte nagyon finom, aztán fokozatosan erősödő jeleket adunk, egészen addig, amíg nem reagál a ló. Azt értettem, hogy ezzel érhető el, hogy idővel nagyon finom, jelzésszerű ingerekre is reagálni fog, hiszen előre tudja, mi következik. De miért nem szabad a statikus nyomást fokozni? Itt miért nem jó módszer az, hogy eleinte csak leheletfinom nyomást adunk, s ha nem reagál a ló, addig fokozzuk, amíg nem enged?
Erre csak mostanában kezdek rájönni. Először is gondoljuk végig, hogy mi történhet, amikor valamilyen nyomást alkalmazunk.
1. A ló a nyomás irányára merőlegesen mozdulva próbál szabadulni a nyomás elől. A hosszirányú nyomás elől oldalra, az oldal irányú elől előre vagy hátra tér ki. Ugyanez történik, amikor a homlokára gyakorolt nyomás hatására fölfelé, lefelé, vagy oldalra kapja a fejét.
2. A ló ellene tart a nyomásnak, beledől, vagyis a nyomás irányával ellentétes irányba mozdul, de legalábbis feszít.
3. Passzívan elviseli a nyomást, semmilyen reakciót nem ad.
4. A ló a nyomással azonos irányba mozdul, vagyis enged a nyomásnak.
Vizsgáljuk meg tehát ezeket a lehetőségeket. Az utolsóval nem kell behatóan foglalkoznunk, hiszen ez az, amit el szeretnénk érni. A többi esetben vajon segít-e a nyomás fokozása? Kézenfekvő, hogy erősebb ingerre erősebb választ fogunk kapni, ez azonban egyáltalán nem kívánatos. Az első esetben épp azt kell elérnünk, hogy ne akarjon kimenekülni a helyzetből, ezért éppenséggel hogy a lehető legfinomabb ingernél kell maradnunk, s közben valahogyan, például nyugtatással, korrigálni próbáljuk a helyzetet, ha kimozdul visszavezetni az eredeti helyére, de úgy, hogy a finom nyomás fönnmaradjon közben, ellenkező esetben a ló éppen a nem kívánt választ fogja megtanulni.
A második esetben is arra kell számítanunk, hogy a nagyobb inger nagyobb reakciót eredményez. Mivel biztosan a ló az erősebb, ennek előbb utóbb az lesz a vége, hogy mi fogunk a nyomásra engedni, és a ló tanít bennünket arra, hogy kitérjünk előle.
A harmadik eset az, amikor a legnagyobb kísértést érezzük arra, hogy fokozzuk a nyomást. Hiszen a ló egyszerűen semmit nem reagál, s azt remélhetjük, hogy a nyomás fokozásával egyszer csak elérjük azt az ingerküszöböt, amire már legalább valamilyen, ha nem is a kívánatos választ ad. Ilyenkor azonban a ló aktivitási szintje nagyon alacsony. Békén szendereg, élvezi a napsütést vagy éppen a hűsítő szellőt, vagy ami van; talán a társaságunkat is, egyszerűen köszöni jól érzi magát, és még az a kis kellemetlenség sem zavarja, amit a nyomással okozunk. Mi pedig addig fokozzuk a nyomást, amíg egyszerűen odébb nem toljuk vele a lovat, vagyis látszólag elérjük, hogy a kívánt irányba mozdul, de nem ő tér ki aktívan a nyomás elől, hanem csak passzívan hagyja magát ellökdösni. Ha ezt a különbséget nem vesszük észre, elégedetten nyugtázzuk magunkban, hogy lám engedett a ló, és elvesszük a nyomást. Ezzel pedig megtanítottuk a lovunkat arra, hogy fölösleges aktívan reagálnia, hiszen elég, ha hagyja odább tolni magát, és máris vége a zavaró kellemetlenségnek – zavartanul szendereghet tovább.
Azt látjuk tehát, hogy egyik esetben sem érjük el a kívánt célt a nyomás fokozásával.
De ha a nyomás nem fokozható, akkor mégis mi az ördögöt csináljunk akkor, ha a ló makacsul passzív marad, s már vagy negyed órája ácsorgunk anélkül, hogy bármi történne? Próbálkozhatunk azzal, hogy negyed- vagy félóráig is kitartunk. Ehhez sok türelem kell. Ha úgy érezzük, hogy fogytán vagyunk a türelemnek, akkor meg kell próbálnunk valahogyan aktivizálni a lovat, anélkül, hogy közben a nyomást elengednénk. Csetteghetünk, vagy valamilyen ritmusos jelzéssel rásegíthetünk, rázogathatjuk egy kicsit a szárat (ha nem éppen az közvetíti a nyomást). De még így is előfordulhat, hogy föladjuk. Ez esetben valószínűleg nem érdemes ismételten próbálkozni, mert két-három kudarcos kísérletből azt fogja megtanulni a ló, hogy kellő kitartással le lehet szoktatni az gazdát arról, hogy húzogassa vagy nyomogassa őt. Ez az az eset, amikor valami nem működik, s ilyenkor az örök szabály – visszalépni a képzésben arra a pontra, ami biztosan jól működött, s onnan újra kezdeni mindent.
Egy kérdés azonban továbbra is nyitva marad. Ha nem fokozhatjuk a nyomást, akkor hogyan találhatjuk el mindjárt az elején a megfelelő erősséget? Erre a kérdésre nincs általános válasz, könnyebb megmutatni, mint leírni. A nyomás mértéke függ a ló érzékenységétől, a nyomás helyétől (fejére, pláne a zablára kisebb, az oldalára nagyobb), de függ a ló képzettségétől is. Eleinte mindenképpen jól érezhető, határozott de nem durva nyomást alkalmazzunk. Ha a ló ijedten, hevesen reagál, akkor biztosan nagyobb volt az energia a kelleténél, s ez nagyobb hiba, mint a túl kicsi nyomás. Utóbbi esetben se úgy korrigáljuk a dolgot, hogy fokozzuk a nyomást, hanem vegyük el teljesen, esetleg mozgassuk meg egy kicsit a lovat, s aztán kezdjük újra, immár megfelelő erővel. Minden esetben azt a legkisebb erőt keressük, ami még hatásosnak bizonyul. Hinnünk kell ugyanis abban, hogy a ló szívesen együtt fog velünk működni, s ha könnyed, feszültségmentes légkört tudunk teremteni, akkor nem lesz szükségünk semmilyen erőlködésre.
Ennek a lónak nincsenek rossz élményei
a pálcával kapcsolatban
A lófektetés a nyomásra engedés egyik próbaköve
A nyeregből (lóhátról) történő hátraléptetés szintén finom nyomásra engedés útján történik.
Hátraléptetés a ló szügyére gyakorolt finom nyomással. A lovak általában nem szeretnek hátrafelé mozogni, hiszen rosszabbul látnak maguk mögé. Mégis egy könnyed kézmozdulat elég lehet hozzá.
A fizikai és a lelki nyomás
Nem minden lovas ért egyébként egyet azzal, hogy a statikus nyomást nem fokozzuk. Azóta több helyen olvastam azt az álláspontot, hogy a statikus nyomás esetében is a legfinomabb nyomástól kezdve fokozatosan növeljük az erősséget, amíg a kívánt hatást el nem érjük. Bár el kell fogadnunk, hogy több út vezethet egy célba a fönti érvelés mégiscsak logikusnak tűnik. Nyitva maradt azoban egy fontos kérdés: mekkora is legyen az a nyomás, amit alkalmazunk? Ha ugyanis túl nagy, akkor vagy ellenállást váltunk ki, vagy ha nem ellenkezik, akkor elotljuk a lovat, de semmi képpen nem azt érjük el, amit akarunk, hogy a ló aktívan engedjen. Ha pedig túl kicsi, akkor nem váltunk ki semmilyen reakciót. Éppen ez lehet az érve azoknak, akik a fokozatos nyomásfokozás mellett vannak. A helyes mértéket eltalálni minden bizonnyal gyakorlat dolga. Azonban föl kell figyelnünk arra, hogy a "nyomás" nemcsak fizikai, hanem lelki-szellemi tartalommal is bír. Megeshet, hogy a lovas "nem hisz" abban, hogy a lova engedni fog a nyomásnak, és ezt a belső gyöngeségét próbálja nagyobb, és egyre fokozódó fizikai erővel pótolni. Ebből fakad aztán a ló oldalának rugdosása ("nem akar ügetni / vágtázni ez a lusta dög") netán a durva pálcahasználat. S a másik véglet: a szabadidomítók egyetlen távoli mozdulata, nem is mechanikai, csak optikai nyomást gyakorol a lóra, s mégis ez elegendő a kívánt hatás elérésére. De ehhez társul az a belső eltökéltség, amit Tászler Melinda "kisugárzás"-nak szokott nevezni. Úgy gondolom, ez nem valami misztikus telepátia, hanem egyszerűen a lovas belső eltökéltsége. Kissé leegyszerűsítve úgy foghatjuk föl, hogy ennek a kettőnek, a lelki és fizikai hatás intenzitásának összege kell elérjen egy küszöbértéket ahhoz, hogy a kívánt hatást elérjük. De ezen belül törekednünk kell arra, hogy az előbbiből minél több, az utóbbiból minél kevesebb legyen.
Milyen kár, hogy a lovas képzésben leginkább csak az utóbbit tanítják. Igaz, a gyakorlat tübbnyire meghozza az előbbire való ráérzést anélkül, hogy külön tanítani kellene. (Akinél nem, az rendesen hamar abba is hagyja a lovaglást.) Az is igaz, hogy könnyebb azt tanítani, hogy hogyan szorítsd oda a lábadat a ló oldalához, mint azt, hogy hogyan legyél egészen bizonyos abban, hogy a következő pillanatban ügetni, vagy vágtázni fogsz. Mégis, ha ez utóbbit sikerülne a lovasképzés részévé tenni, kevesebb elkeseredett, elfásult iskolaló lenne a világon.
Még egy dologra vigyázzunk! A címben szereplő "lelki nyomást" ne értsük úgy, hogy a lovat pszihikai pressziónak kell alávetni! Éppen ellenkezőleg. Amikor a lovas "kisugározza" szándékát, akkor föltétlenül hisz abban, hogy a lova képes lesz teljesíteni a föladatát, vagyis a bizalom légkörét teremti meg. Ezzel tudja elérni, hogy a fizikai nyomás az észrevehetetlenségig csökkenthető. S ez a tapasztalat aztán emberi kapcsolatainkra is átvihető, ahol persze már csakugyan "lelki nyomás" (kiabálás, veszekedés) szokott a fizikai helyébe lépni. Pedig a bizalom kisugárzásával emberi kapcsolatainkban is alighanem többre mennénk.