Magyar Lovaskultúra


Kezdőlap > Írások > A lovasképzés nehézségei: Segítségek

Nem tudom, ki használta először a lovas jelzéseire, amivel a lovát irányítja a "segítség" kifejezést. Nyilván jó szándék vezette, de elég szerencsétlen ötlet volt. Talán arra gondolhatott, hogy jeleinkkel nem kényszeríteni akarjuk a lovat, vagy hogy  a szárral nem mi akarjuk pl. meghajlítani, csak olyan jeleket adunk, amivel "elősegítjük" a kívánt mozgást. Akár hogyan volt is, én álságosnak, lekicsinylőnet érzem, nem is használom.  Az itt olvasható cikkben is csak visszaélek a nyelv adta lehetőségekkel.

2016-10-30

Segítségek

 

Elnézést kérve attól, aki jobbat várt, sietek tisztázni, hogy a "segítség" szót nem abban az értelemben fogom használni, ami a lovas szaknyelvben általános. Két olyan dologról szeretnék írni, ami nekem  jelentett segítséget a hajlításokkal, oldaljárásokkal kapcsolatban. Kialakult ugyanis az a helyzet, hogy földről már egész jól kezdett menni lépésben a vállat-be, farat-be ill. a "combra engedés" - persze egyelőre lépésben.  Nyeregből azonban meglehetősen féloldalas volt a dolog. Bal hajlításban már egész jó ment, jobbra hajlítva azonban sehogyse akart működni.

Ekkor támadt egy ötletem, ami nekünk (a lovamnak és nekem) segített. Ez a segítség három pózna volt (de akármilyen bólya is megteszi). Ezeket letettem a pályára egy vonalban, olyan távolságra, hogy kényelmesen lehessen kerülgetni. Eleinte csak szlalomoztunk körülöttük (lásd 1. ábra), pont úgy, ahogy évekkel korábban a külső szárral valamint a  testsúllyal való irányítást gyakoroltuk. A ló egy idő után megszokja a mozgást, szinte magától csinálja, s akkor egy lehelet-finom jelzés is elég. Ez aztán rögzül, és oszlopok vagy bólyák nélkül is működni kezd. Most ezt a megszokást akartam az oldaljárások tanításához kihasználni. Sok-sok kör után a következő lépés az volt, hogy ellenállításban kezdtünk átmenni az oszlopok között, vagyis amikor a következő oszlopot jobbról kellett kerülni, akkor jobbra, amikor pedig balról, akkor balra hajlítottam a lovat. A hajlítás szerinti belső szárral pedig jeleztem neki az irányt, amit - mivel már megszokta az oszlopkerülgetést - minden további nélkül meg is értett. Innen már csak egy lépés, pontosabban egy kis testsúly-áthelyezés a külső oldalra, meg egy kis combnyomás a belső oldalon - és máris vállat-be helyzetben mentünk át az oszlopok között; anélkül hogy ehhez érdemleges szárhúzásra lett volna szükség a belső oldalon (2. ábra). S amikor ez már mindkét oldali hajlításban  jól ment, akkor az utolsó két oszlop közt áthaladva - ahogy a rajz mutatja jobb oldali hajlításban - nem fordultam vissza az utolsó oszlopnál, hanem megtartva a pozíciót - immár az oszlopok "segítsége" nélkül - vállat be helyzetben ferdén keresztül mentünk a pályán (3. ábra).  

 

Kedves Látogató!
 

Ez honlapunk régebbi változata, az old.magyar-lovaskultura.hu cím alatt, melyben új tartalmak már nem jelennek meg. A régieket még jó ideig megőrzünk, hogy a korábbi tartalmak változatlan formában megtalálhatók legyenek.
Az új változat , amely a korábbi magyar-lovaskultura.hu címen érhető el,  folyamatosan bővül friss tartalmakkal, illetve a régi oldalak megújulva átkerülnek az új, mobil eszközökön is könnyebben olvasható változatba.

 

Minden olyan régi oldalunkon, amelynek elkészült az új válotzata, az UGRÁS AZ ÚJ VÁLTOZATRA felirat jelenik meg. Erre kattintva az adott oldal új változatára ugorhatunk.

 

A dolog szépen működött, bár amikor az oszlopok segítsége nélkül próbálkoztam ismét - a féloldalasság még vissza-vissza tért. Csakhogy már váltakozva, egyik nap   jobbra, másnap  balra hajlításban ment könnyebben a dolog. Végül rá kellett jönnöm, hogy a váltás még elég nehéz a lónak, ha egyszer az egyik pozíciót megszokja, elég nehéz átállnia a másikra. (Ez nekem se könnyű). Ezért vigyázni kezdtem arra, hogy ne rögtön az egyik vállat-be helyzetből menjünk át a másikba, hanem közte legyen egy kis egyenes szakasz, és ha kell, lassítsuk a tempót, hogy könnyebb legyen a váltás.  Végül sikerült elérnem, hogy mindkét kézre, és immár oszlopok nélkül, viszonylag könnyen ment a dolog - már amennyire ez egy húsz év körüli lótól elvárható. Sőt - ami nyerebgől még eddig alig működött nekem - egész szép farat-be gyakorlatot is tudtunk csinálni.  

 

Igen ám, de mindezt csak lépésben. Ha ügetni próbáltam, se oszlop, se semmi nem segített. A lovam egész egyszerűen "felkeményedett". Nemhogy a vállat-be  nem ment, az ide-oda hajlítgatás se működött.

 

A következő "segítség" egy videó-felvétel formájában érkezett, mit Szirtes Bence tett közzé, és >>itt látható<<. A filmen nyújtott nyakkal ügető ló látható, az alábbi felirattal: "Ezt az állapotot tekintem az összeszedhetőség alapjául. Csak akkor kezdem el összeszedni a lovat ha ebben a tág keretben tudom már lovagolni. Az összeszedettséget pedig akkor tartom helyesnek ha ebbe az állapotba visszatudom engedni."

Ebből a filmből értettem meg, hogy mielőtt bármit kérnék ügetésben a lótól, el kell érnem az ellazultságnak azt az állapotát, amikor a ló teljesen kinyújtja magát előre. 

Kipróbáltam. Laza száron két-három kör elég volt, hogy elérjem a kívánt helyzetet, és amikor meghallottam, hogy Különc elégedetten cuppog, akkor már biztosan tudtam, hogy nyert ügyem van.  

A következő lépés az volt, hogy - hol az oszlopok között, hogy szabadon - váltakozva külső és belső állításban ügettünk köröket. Ment is mindkét kézre, minden nehézség nélkül.

Következett a szlalom az oszlopok közt, ellenállításban. Pár kör után a ló magától elkezdett pár lépést vállat-be helyzetben közlekedni.

Erre a napra ennyi elég is volt. 

Ezeknek a történeteknek két tanulsága van számomra, ezért is írom le őket. Az egyik, hogy a lovas sose fogyjon ki az ötletekből. Ha valami nem megy, biztos nem az a megoldás, hogy únásig erőltetjük. De ha van egyáltalán realitása a dolgonak (szóval nem olyasmit próbálunk, amit az adott képzettségi fokon a ló képtelen teljesíteni) akkor nem szabad föladni a dolgot, hanem addig kutatni, töprengeni, amíg találunk egy rávezető, játékos megoldást.

 

A másik tanulság akkor derül ki, ha egy-egy sikerrel megoldott nehezebb feladat után kimegyünk egy kicsit a terepre. Nekem ugyanis mind a mai napig a lovaglás célja, értelme, és netovábbja a terepjárás. Néha el is bizonytalanodom, hogy kell-e öreg lovamat ennyit csicskáztatni mindenféle pályagyakorlatokkal.

 

Nos, már jó ideje tapasztalom, hogy meglehetősen rohanós lovamat azóta lehet a terepen is összeszdettebb, kontroláltabb vágtában tartani, amióta az iskolagyakorlatok terén fejldőni kezdtünk. De még legutóbb is, ha egyszer egy gyorsabb vágtába beengedtem, utána már nemigen lehetett összeszedni. Tévedés ne essék: nincs szó elrohanásról. Ha kissé nagyobb féktávolsággal is, de mindig megállítható volt. Csak úgy van vele, hogy ha vágta, legyen vágta. S ebben tulajdonképpen igaza is van. De a teljes összhang azért megkívánja a nyugodt, összeszedett vágta lehetőségét is. Most kezd odaérni a dolog, hogy egy-egy tempósabb szaladás után is képesek kezdünk lenni rá.

 

Szóval ez a második tanulság az, hogy ha az iskoláztatás nem fizetődik vissza a terepen könnyedebb irányíthatóság, nagyobb fokú oldottság, és még  jobb együtműködés formájában - akkor valami nincs rendjén.