Magyar Lovaskultúra


2011-12-27 

A természetes lovaglásról – más változatban


 

A természetes lovaglás kifejezés hallatán ma az Amerikából ideszármazott "natural horsemanship"-re szokás gondolni, a "parellizésre" meg suttogásra, meg erőszakmentes lókiképzésre. Eleddig nem sikerült a szónak olyan értelmezést találni, ami minden szempontból és mindenki számára kielégítő lenne. Ráadásul mindazon elvekkel kapcsolatban, amelyeket ezzel a gyűjtőnévvel illetünk, föltehető az a kérdés, hogy valóban természetesek-e.

A kifejezésnek azonban a 19.-20. század fordulója táján még más értelme volt – amire a Lovas nemzet 2011. augusztus-decemberi számaiban olvasható Kengyelhossz című cikksorozat világít rá. Az elnevezés egy Ubertalli nevű olasz alezredesnek a helyes kengyelhosszról írt cikkére utal, amely a Szent György lovas sportlapban jelent meg 1928-ban, s amely ugyanezen lap hasábjain egy hosszas vitacikk sorozatot indított el. A Lovas Nemzet ezekből a régi cikkekből közöl szemelvényeket. A maholnap száz éves írások nyelvezete kissé már idegen, stílusa kissé terjengős a számunkra, többször át kell rágnunk magunkat a szövegen, mire megértjük.

Ezekben az írásokban és a kor szóhasználatában a természetes lovaglás a klasszikus díjlovaglással szemben az olasz iskola, jelesen az ugratási technikát forradalmasító Caprilli-féle lovaglási stílust jelenti. S hogy ezt miért hívták természetesnek, mindjárt kiderül.

A cikksorozatban Szerdahelyi Tibor képekkel is illusztrálva fejti ki a kétféle lovaglás közti lényeges különbséget.

A klasszikus díjlovaglás esetén a lovas a ló saját természetes súlypontján átmenő képzeletbeli függőleges vonal mögött ül, mégpedig azért hogy a ló hátulját terhelve mellső lábait fölszabadítsa, ily módon téve lehetővé azt a könnyed mozgást, amit a díjlovaglás megkövetel. A lovas és a ló súlypontjának eltolódása azonban a harmonikus együttmozgást lehetetlenné teszi, ezért a díjlovas kiképzés alapvető célja, hogy a ló nyakát és fejét hátra és feligazítsa, ezzel a ló súlypontja ugyanis hátrább, csípője pedig lejjebb kerül, ami a csípő- és térdízület meghajlítását (konchajlítás) jelenti.

 

Mindezt apróbb pontatlanságok ellenére jól szemlélteti a bal oldai ábra, melyet a Lovas Nemzet 2011 szeptemberi száma Szerdahelyi Tibor 1930-as cikke alapján közöl.


 

A ló gerincét természetes helyzetben a fekete folytonos vonal, a díjlovaglás során elérendő állapotot pedig a szaggatott vonal mutatja.

Ez a tartás azonban abban az értelemben nem természetes, hogy a ló magától éppen ellenkezőleg viselkedne. Ha a lovas a ló súlypontja mögött terheli a lovát, akkor a ló a megbomlott egyensúly visszaállítása érdekében magától előre nyújtaná a nyakát, hogy így az egész rendszer együttes súlypontja vissza kerüljön az eredeti helyzetbe. Ugyan ezen okból, ha előre nyergelünk és a lovas a ló súlypontja előtt terheli a lovat, akkor nyakát és fejét emelni fogja, hogy saját súlypontjának hátrább helyezésével ellensúlyozza ki a lovas súlyát. (Sótonyi Péternek a Mindentudás Egyetemén tartott előadásából tudjuk, hogy a nyak helyzetének változtatása révén a ló mintegy 4 cm-rel tudja súlypontját előrébb-hátrább vinni. A ló tehát természetes reflexei szerint a ló-lovas együttes súlypontját igyekszik oda helyezni, ahol az ő súlypontja lovas nélkül természetes körülmények között lenne. Ez azonban mindkét esetben azt eredményezi, hogy a ló és a lovas súlypontja nem esik egybe, ami az együttmozgás harmóniáját megbontja.

A Caprilli-féle olasz természetes lovaglás ezzel szemben arra törekszik, hogy a lovas pontosan a ló súlypontjának megfelelő függőleges vonalban terhelje a lovat. Ez szükségtelenné teszi, hogy zablával és szárral "feligazítsuk" a ló nyakát, ugratáskor lehetővé teszi, hogy szárat adjunk a lónak, s ne a ló igazodjék a lovashoz, hanem a lovas mozogjon együtt a lóval, követve az ugratáskor bekövetkező egyensúlyi változásokat.

A cikksorozatban érveket és ellenérveket olvashatunk a kétféle lovaglási módra vonatkozóan, amelyeknek a végkicsengése nagyjából az, hogy mindkettőnek megvan a maga célja és értelme. Tereplovagláskor és ugratáskor az "olasz" természetes lovaglás előnye vitathatatlan, a díjlovaglásban azonban változatlanul a klasszikus elveket kell követni, a kétféle módszer semmiképpen nem vegyíthető.

Magunkban csöndesen meg kell állapítanunk, hogy a természetes egyensúlyban való lovaglást aligha az olaszok találták föl, elképzelhetetlen, hogy eleink ne így lovagoltak volna, hiszen mindenféle munkalovaglás – legyen az állatterelés, íjászat vagy bármi, ami szabad kézhasználatot követel – eleve szárfüggetlen lovaglást feltételez, és teljességgel kizárja a ló nyakának feligazítását.

 

Van-e köze mindennek ahhoz, amit ma természetes lovaglásnak hívunk, vagy csak véletlenül - netán tudatlanságból - használjuk ugyanazt a kifejezést két dologra?  A megközelítés a két dologban nagyon más, hiszen a Caprilli féle lovaglásban - amennyire most látom - nem  az ember-ló közti társas kapcsolatról van szó. Mégis, pusztán a fizika törvényszerűségéből kiindulva olyasmit tár föl, ami egy ponton összetalálkozik a mai értelemben vett természetes lovaglás elveivel.

A nagyobb változathoz kattints a képre!

Hozzászólás  -  Molnár Attila  -  2011-12-29

a természetes egyensúly feletti egyensúlyok dinamikus alaki állapotok.

amit a konchajlításról írsz, az is csak speciálisan "kigimnasztikázott" izomazattal és lendület (sebesség) mellett állhat elő. ha nem, akkor annak sérülés, a szervezet idő előtti elhasználódása az ára.

a lovak nagy része még a vízszintes egyensúlyt sem éri el soha, ezért nem megy egy sor művelet sem velük készség szinten.  természetesen minden lóban (mint emberben is) meg lehet az adottság szintű tehetség bizonyos bonyolult mozgásformákra, mely az anatómiájából is egyéb paramétereiből (izomzat, csontok, izületek, neuromuszkuláris csatolások, kérgi reprezentáció, stb) adódik.

pl. ültem nem egy olyan lovon, amit pl.  hosszú munkával sikerült csak hosszhajlításra képessé tenni, de a piaff és passage veleszületett tehetsége volt. és olyan lovon is, ami annyira hajlékony volt, hogy lekapott a nyeregből (hátranézet, alkapta a ruhámat és larántott magáról).

ezért mondom mindig, az a jó a lovaglásban, hogy minden nap örömet ad, mert minden nappal jobb leszel (mindig van út előtted), hiszen nincs két egyforma ló. és azért dől el minden fejben (a lovas fejében) és azért kell "mindent" megtanulni elméletben is, mert ha elfogy a tudás (nincs a tarsolyban még egy leheséges alternatíva), akkor jön a durvaság, stb.

 

Kezdőlap > Írások > A természetes lovaglásról - más változatban