Magyar Lovaskultúra


"Gróf Széchényi Dénes a „legnagyobb magyar” bátyjának, gróf Széchenyi Lajosnak a fia. Egészen kivételes érzékű, képességű lovas és hajtó volt.
1871-ben jelenik meg Pesten magyar nyelven az „Adalékok a lovaglás tanításához” című, akkor korszakalkotó felfedezéseket hozó könyve. 1872-ben ugyanezt a művet német nyelven Bécsben is kinyomtatták.
Könyvében írt két újdonságával – talán – egy kicsit meghökkenti a lovasvilágot. Az egyik, hogy a lovagolni kezdő ifjak a futószáron körben mozgó lovon labdát dobáljanak. Ezzel gyorsan, lazán tanulnak meg egyensúlyban ülni a lovon. A másik, hogy az akadály felett nem hátra kell hajolni – ahogy azt addig oktatták – hanem előre.
A javaslatára megalakított Társaság rendezi a világ első nyilvános díjlovagló versenyt (Preisreiten), mely esemény a modern lovassport indulásának egyik mérföldköve."

 

Prof Dr Fehér Károly

 

Forrás : >>A Vihar Lovas Egyesület honlapja

Gróf Széchényi Dénes:

 

Adalékok a lovaglás tanításához

Részletek gróf Széchényi Dénes (1828-1892) rajzalbumából.

Forrás:

  >> Országos Széchenyi Könyvtár.  (Sajnos a link már nem működik)

Kezdőlap > Írások > Gróf Széchényi Dénesről

Gróf Széchényi Dénes - "a legnagyobb magyar" unokaöccse méltán emlegethető lenne a magyar suttogók között is. Mindenesetre jócskán megelőzve a  "western divathullámot" olyan ló és lovasképzési elveket alakított ki, amelyek minden "natural horsemanship" mércéjének megfelel. Addig is, míg itt bemutatott könyvét sikerül beszereznünk, idézünk egy róla szóló írásból, amelynek szerzője Dr. Szőllősy Gábor, s a Magyar Lovas Szövetség honlapjáról származik, de hogy el ne vesszen, >>innen<< is letölthető.

Íme tehát az idézet:

 

"Széchényi a lovaglás oktatásában három forradalmi újítást alkalmazott. Egyrészt a futószáron lovagló lovasnak egy labdát kellett feldobnia és elkapnia lépésben, ügetésben és vágtában. Másrészt már az oktatás kezdeti, futószáras szakaszában ugratni tanította a lovasokat és ezt a labdázással is összekapcsolta. Harmadrészt az oktatás kezdetétől gyakoroltatta a lovasokkal a mozgó lóra való fel- és leugrást, illetve a fel- és leszállást a ló mindkét oldaláról. Módszerével rövid idő alatt elérte, hogy a lovasok mélyen és biztosan ültek a nyeregben, így a kantárszárat később sem használták kapaszkodásra. Zseniális pedagógiai érzékét mutatja, hogy soha nem tiltásokkal és szigorral kívánt célt érni. Az első leckék alkalmával „A lovas fölül, és pedig úgy mint neki tetszik. Ameddig neki a lovaglás úgy látszik, mint egy nagy és veszedelmes vállalt, nem szeretem tanítványom fejét kis formaságokkal betölteni. Mikor egyszer otthonos a lovon, akkor könnyen lehet őt minden, akár gyakorlati, akár elfogadott fölülési módra tanítani.” Nem gyötörte a lovasait ülésük helyreigazításával sem, mert tudta, hogyha nem kapaszkodnak a kantárszárba, rövidesen helyrerázódik az ülésük.

A labdázáshoz a lovakat is hozzá kellett szoktatni. Széchényi ezen a téren is messze meghaladta korának módszereit. „A mire a legnagyobb súlyt fektettem az volt, hogy a ló egyetlen egyszer se legyen megijesztve.” A lovak kiképzésében fő szempontja volt, hogy „oly csekélyek legyenek a haladásnak lépcsőzetei, hogy a ló ezeket észre se vegye.”

2011-05-19

2012-09-20

 

Azalatt a jó másfél év alatt, amióta ez a Széchenyi Dénest bemutató oldal elkészült, az "Adalékok a lovaglás tanításához" egyre ismertebb és népszerűbb lett. Öröm, ha akár csak csekély mértékben mi is hozzájárulhattunk ehhez. Ugyanakkor van bennünk egy kis félsz. Vajon azok az oktatók, akik egyre többször hivatkoznak Széchényi Dénesre, megértették-e igazán a gróf üzenetét, vagy azokhoz az "anglomán urak"-hoz hasonlítanak, akiket oly kíméletlenül ostoroz könyvében. Ezek ugyanis mindent majmoltak akkoriban, ami angol vagy angolnak hihető. De a dolgok mélyére nézni restek  voltak, s így éppen a lényeget nem vették át az angol lovas kultúrából.

Legyünk azonban optimisták, sőt mutassunk jó példát, s lépjünk egy lépéssel előre Széchenyi könyvének megértésében. Ez a kis füzetke ugyani sokkal többről szól, mint a lóháton való labdázás, a korán elkezdett ugratás és lóról le-föl ugrás gyakorlása.  

 

Már a fenti idézetből is látszik, hogy ismert és alkalmazott több olyan módszert, amit ma a természetes lókiképzés illetve lovasképzés rendszerének részeként tartunk számon.

 

"A lovakat különböző czélokra tanítani két út van: az erőszakos és a fokonkénti. Az első sok esetben hamarább czéljoz vezet ugyan, de az idomítótól határozottságot, ügyességet, gyors és tapintatos kezelést és mindenek előtt sok tapasztalást föltételez. Ezen eljárás mindenesetre mulatságosabb és aki ért hozzá, annak élvezet a küzdtére állni. De ily erővel legyőzótt ló többnyre olyan, mint egy erővel legyőzőtt nép: nem feledi a történteket és csak lesi az alkalmat függetlensége visszanyerésére; minden új lovast próbára tesz, és jaj neki, ha a várakozásnak nem tud megfelelni. ...

... Csupán Rarey módszerével lehet lovakat erőszakkal tanitani anélkül, hogy bosszusak maradjanak. Ezen módszer  egyáltalán nagy figyelemre méltó és csodálni lehet, hogy jobban ki nem használtatik és tovább ki nem fejlesztik, ami gondolom azon körülményben fekszik, hogy kevesen ismerik annak valdói elvét. Nem a ló eldöntésében vagy első lábának felkötésében áll Rarey elve, ezek csak mind eszközök, emlyekt ő használ.  A fő alapelve, mely Rarey egész módszerén keresztül huzódik: egy ellentállhatatlan és a lónak érthetetlen hatalom gyakorásában áll, összekötve egyidegű barátságos bánásmóddal. Az állat emellett fájdalmat nem érez, meg nem bántatik, és föl nem bőszittetik, mint a régi fegyverekkel, ti. az ostor és sarkantyúval, hanem olyan bánásmódban részesül, mint az akarotos kisgyerek, kit dajkája karjaiba szorít, simogatván és egyszermind csöndesítvén őt. A gyerek hasztalan rugdalódzik, és végre elalszik, fejével dajkája vállára dülve"

 

Az itt idézett John Solomon Rarey-ről már írtunk egy keveset. De ki ne ismerné föl a fenti gondolatmenetben az (amúgy többnyire hibásan értelmezett) "dominancia" megszerzésének elvét. Van igazság abban, hogy ezt Széchenyi nem ismeri el erőszakmentes módszernek, bár világossá teszi, hogy fizikai erőszakról nincs szó. Az erőszakmentes lókikézpés mai kritikusai is nemegyszer szóvá teszik, hogy a fizikai erőszakmentesség csak a felületes szemlélő számára jelent föltétlen erőszakmentességet. De olvassuk tovább Széchenyit!

 

"Bármily hathatós ezen nódszer, mégis ügyes idomítót kíván, és a kezelt ló még huamos időig tapasztalt vezetőt igényel, míg avatatlan kézre lehet bízni; mert amit könnyű szerrel érünk el, azt könnyen el is veszthetjük.

Tanítványok számára oly lovat használhatunk legsikeresebben, mely a másik úton, ti. a fokonkénti szoktatás által taníttatik, és már szokásból is szivesen teszi mindazt, amit tőle kívánunk.

 

Széchényi is tisztában van azonban a rangsor jelentőségével:

 

"A szelíd bánásmódot nem úgy kívánom érteni, hogy talán az akaratoskodó lónak engedjünk, sőt e hibának semmi körülmények között sem szabad előfordulni; még a legcsekélyebb dolgokban sem szabad az állatnak észrevenni, hogy ő erősebb vagy akaratját érvényesítheti. Az egész mesterség csak abban áll, hogy oly kicsinyenként haladjunk, miszerint a ló - alig találván fokról-fokra különbséget - ne is jusson azon helyzetbe, hogy ellenkezni akarjon."

 

Alig hiszem, hogy a lényeget illetően ennél többet, pontosabbat hallhatnánk bármely divatos "horseman"-tól. Közel másfészáz év alatt a módszerek persze csiszolódtak, a technika fejlődött. De Parelli maga is figyelmeztet, hogy ne keverjük össze a technikát a lényeggel, amit ő saját szóhasználatában pszihológiának nevez.

 

Széchényi könyvének utolsó zárszavában foglalkozik a magyar lovaglás,  illetve - bár nem használja ezt a kifejezést - a magyar lovaskultúra helyzetével.  Bizony ebbe is érdemes beleolvasnunk:

 

"Nálunk egész nap lehet utazni minden időszakban anélkül, hogy lovasra találjon az ember, és ha a véletlen oly látványt hoz is elibénk, akkor tizet lehet egy ellen fogadni, hogy nem örölünk rajta, kivévén ha az egy kis parasztgyerek, ki szőrén ülve lovával a leglőről hazavágtat;  ez aztán igazán emeli a lovas ember szivét.  

Sokszor gondolkoztam arról, mért találtatik éppen nálunk oly kevés lovas, ahol az emberek folytonosan azt beszélik egymásnak, hogy a magyar lóra termett, ahol sarkantyút szeretnek hordani és örökké a huszárról ábrándoznak. Mégis a műveltebb osztályokból igen kevesen lovagolnak. Nagy része attól tart, hogy műveletlennek látszanék, ha maga foglalatoskodnék lovakkal...."

 

Hát ez aztán igen érdekes. Hogy Széchényi Dénes korában Magyarországon a lovaglás nem elsősorban úri passzió, hogy a parasztgyerekek szőrén vágtáznak úgy, hogy öröm nézni őket, miközben a felsőbb osztályok fiai elhanyagolták a lovaskultúra művelését  - nagyon tanulságos dolog ez. Meggyőződésem szerint a keleti lovaskultúrák jellemzője, hogy a lovaglás nem az elit kiváltsága, s nem kifinomult iskoláztatás során tanítják, hanem átöröklődő hagyomány. S ez a hagyomány a 19. század második felében még olyan erős, hogy "emeli a lovas ember szivét". A huszadik század aztán ezt is nagyrészt maga alá temette. A huszonegyediknek meg az a föladata, hogy kiássa a romok alól.

 

Végezetül még egy érdekes részletet idéznék a könyvből:

"Felső-Magyarországban él egy öreg úr, kit jól ismerek. Ő már néha kissé nehezen jár; de mihelyt lóra ül, azonnal 30 évvel ifjabb és fáradtságot nem ismer. Ifjú korában huszártiszt volt, ismeretes a hadseregben arról, hogy minden csökönyös és gonosz lóval boldogulni tudott.  .... keresztül kasul praktikus lovas azon egy sajátság kivételével, hogy régi időkből azon előitéletet hozta magával, hogy angolosan ügetni nem akar, hanem rázatja magát. " [Az angolos ügetés a könnyű ügetést jelenti, mely a 19. századig a magyar lovas kultúrában nem volt ismeretes. A 'rázatja magát' a tanügetésre utal]

 Ki lehetett ez az öregúr? Sem kor szerint, sem lakhelye szerint nem lehet azonos Balassa Konstatninnal, mivel ő 1862-ben hallt meg, az Adalékok majdnem tíz évvel később íródott, s Balassa öreg korát Pesten töltötte. Az is különös lenne, ha Széchényi Dénes nem hallott volna Balassáról, bár egy emberöltő különbség van köztük, de Balassa emlékét fia is őrizte,  s vitte tovább.  Apja lószelídítésről szóló könyvét átdolgozva magyarul is kiadta.

2015-02-08

Széchenyi és Balassa

 

Nos, a fent említett öregúr csakugyan nem Balassa Konstantin volt, viszont csakugyan hallott Széchényi Dénes Balassáról, s nemcsak hallott róla, hanem könyveit olvasta, és igen nagyra tartotta őt - de személyesen nem találkozott vele, nem látta dolgozni. Mindez kiderül Széchenyi Dénes Eszmék a lovaglás és kocsizás köréből című könyvéből.  Könyvét még idézi is, ha nem is szó szerint. Ezt a gondolatot tulajdonítja Balassának: "A lónak megel [mai szóval élénk] a képzelő tehetsége, minél fogva a büntetés előtt való félelem nagyobb hatást gyakorol rá, mint a büntetés maga."

A fenti öregúr tehát nem Balassa Konstatnin. Viszont érdekes, hogy Széchényi ebben a könyvében egy harmadik katonatisztet is emleget, éspedig báró Edelsheim-Gyulai Lipót  lovassági tábornokot,  akit szintén a csökönyös és rosszindulatú lovak szelíd módszerekkel történő kezelésének mestereként mutat be. Őt személyesen is ismerte, sőt látogatást is tett nála, sajnálatos módon Széchényinek éppen nem volt sem csökönyös, sem rosszindulatú lova - így Edelsheim módszerét közvetlenül nem tudta megtapasztalni.

Ezek szerint tehát a 19. században a Monarchia és Magyarország szinte hemzsegett a "suttogóktól". Hogyan lehet, hogy módszereik, miket ámulva fogadott az akkori közönség, mégsem terjedtek el, nem váltak általánossá? Sőt ezek a módszerek  majd egy évszázadra feledésbe mentek idehaza. Mostanában pedig ismét Amerikából tér vissza a szelíd lókiképzés módszere.

Széchényi erre a kérdésre lényegében azt válaszolja, hogy ezek a módszerek alkalmasak arra, hogy nagyon gyors eredményeket érjünk el velük, de ha a gyors eredményeket nem követi kitartó, következetes megerősítés, akkor a gyorsan tanult viselkedés nem válik a ló természetévé, hamar visszaesik korábbi állapotába. Ez sokszor meg is történt, történik, s emiatt sokan úgy találták, hogy a szelíd módszerek végülis nem érnek semmit. Holott éppen arról van szó, hogy ezen módszerek alapján kellett volna továbbra  is következetesen foglalkozni a lóval.

 

2015-02-11

 

Gróf Széchényi Dénes apja Gróf Széchényi Lajos (1781-1855), anyja Wurmbrand-Stuppach Françoise grófnő (1797-1873). Felesége Hoyos Mariette grófnő (1838-1926). Több fiuk volt, egyikük Gróf Széchényi Viktor (1871-1945). Unokája gróf Széchenyi Zsigmond.

 

Forrás: >> OSZK <<