Magyar Lovaskultúra


Szent Iván éj - lovakkal 

 2011 június 24

 

Már régóta terveztük, hogy egyszer kinnt alszunk a tanyán  a lovainkkal. Úgy alakult, hogy erre a kalandra éppen Szent Iván éjszakáján került végül sor. Egész nap borús idő volt, s már-már úgy látszott, hogy el kell napolnunk a dolgot. Mivel azonban eső nem jött, mégiscsak belevágtunk, s este hét óra tájt, mikorra kiértünk, oszlani kezdett a felhőzet, s az alkonyati nap végigsimított a tájon.

 

 

Egy kis lovazás, rendezkedés után fölvertük a sátrat, s egy deszkából és két műanyag hordóból tákolt asztal mellett vacsorához láttunk.  Nem különben lovaink, csakhogy nekik nem a terített asztal, hanem a négy hektáros nádas-gyepes legelő szolgáltatta a vacsorát. Ez a terület a szomszéd telek mögött terül el, a fenti képen látható távolabbi nagy nyárfák mellett van az átjárójuk.

Hódolva a szokásnak, tüzet is gyújtottunk, lassan ránksötétedett...

Vacsora közben a közeli szurdokból rókák ugatását hallgattuk.

Éjfél felé fölkerekedtünk, és felülről kerülve kiballagtunk a legelőre, "meglesni" a lovakat. Ahogy elértünk a villanypásztorhoz, holt tájként terült el előttünk a terület - a lovakat sehol se láttuk. Ami nem nagy csoda, hiszen akárhol beállhattak a nádba lakmározni. Füttyentettünk egy párat, nem sok reményt fűzve ahhoz, hogy előkerülnek. Egyszerre azonban sejtelmes roppanások hallatszottak, bár látni még minig semmit sem lehetett. Majd megint csönd, megint roppanások. A hangok közeledtek, majd feltűnt egy sötét árnyék. Aztán egy világos, végül két sötét és három világos, határozottan lóformájú folt közeledett hozzánk, ezeket egy ugrándozó kis sötétség követte: a pónicsikó. Tíz-tizenöt méterre lehettek, amikor oktalanul hozzáértem a villanypásztorhoz. A csattanó hangra, a kis szikrára, és hirtelen visszahőkölésemre az egész csapat megfordult, s elindultak visszafelé. Azonban csakhamar megálltak, s a következő füttyszóra ismét elindultak felénk. Felsorakoztak a villanypásztor mögött a térdig érő fűben, és szépen elmajszolták a tenyerünkből a pár szál füvet. Eltűnődtem ezen: szükségük nem volt rá, hogy mi etessük őket - hiszen bőven volt ennivalójuk. Mi köti a lovat az emberhez mégis?

Lassan visszaballagtunk, raktunk még egy kicsit a tűzre, elnéztük a felhőkön átderengő holdsütést, elhörpöltük a maradék bort, és nyugovóra tértünk... 

Másnap aztán mire fölébredtünk, a csapat már visszajött a legelőről, felsorakoztak a sátor közelében, mint aki munkára jelentkezik. Csak a kiscsikó értékelte úgy a helyzetet, hogy túlságosan rövid volt az éjszaka, s még egy kis alvásra okvetlenül szüksége van.

 

 

 

Mi pedig sátrat bontottunk, némileg ugyan egyetértve a kiscsikóval.

A sátorbontás műveletét Abu és Különc a biztonságot ígérő szénabálák mögül, tisztes távolságból követték figyelemmel.

Így ért véget a Szentiván éji álom...

Szentiván éji álom -  lovakkal

Kezdőlap > Írások > Szent Iván éj - lovakkal

"Felsorakoztak a villanypásztor mögött a térdig érő fűben, és szépen elmajszolták a tenyerünkből a pár szál füvet. Eltűnődtem ezen: szükségük nem volt rá, hogy mi etessük őket - hiszen bőven volt ennivalójuk. Mi köti a lovat az emberhez mégis? "