Magyar Lovaskultúra


2011-10-18

A természetes lovaglás és az etológia

1. rész

 

 

Van-e tudományos alapja a természetes lovaglásnak (natural horsemanship)? Ha csupán a lovasképzéssel, lókiképzéssel fogalkozó írásokra hagyatkozunk, a képlet aránylag egyszerűnek látszik. A természetes lovaglás (a fogalom körülírását lást a Természetes lovaglás eredete c. írásunkban)  a ló kényszerítése nélkül, ösztöneire alapozva, "önként" vállalt együttműködésen alapul. Ezt az önkéntesnek mondott együttműködést pedig a dominancia-alárendeltség viszonyára kívánja alapítani. Az embernek az a feladata, hogy a domináns egyed szerepét foglalja el, és így "testbeszéddel"  kénye-kedve szerint irányíthatja lovát, aki szíves örömest fog engedelmeskedni.  Az elgondolás nagyon meggyőző, és a gyakorlatban többnyire beválik.

Szándékosan használjuk  azonban úgy a szavakat és az idézőjeleket, hogy fölkeltsük a hamisság érzését. A megfogalmazásban az ember gyógyíthatatlan hatalomvágyát próbáljuk leleplezni. Ha ugyanis domináns-alárendelt szerepeket osztunk ki, akkor ugyanúgy kényszerítésre alapozzuk a lóval való kapcsolatunkat, minta ostorral vagy vasvillával tennénk. Igaz, a technika szelídebb, de a cél és a lényeg azonos.

Ez azonban a kérdés morális oldala, amit sokféle módon értelmezhetünk. Kimondhatjuk az emberi értelem felsőbbrendűségét, és erre alapozva foglalhatjuk el azt az irányítói pozíciót, ami a természet rendje szerint nekünk jár. S ha mindezzel nem okozunk kárt, lovaink láthatólag kiegyensúlyozottak maradnak, akkor gondolhatjuk, hogy álláspontunk erkölcsi értelemben elfogadható. Végülis bizarr volna elképzelni olyan helyzetet, amikor a lovak irányítanak bennünket. S ha szolgálatunkba fogadjuk őket, cserébe gondoskodunk vízről, élelemről és biztonságról, akkor mindez igazán nem tűnik kifogásolhatónak. Némelyek pedig ebbe a viszonyrendszerbe belevegyítik a "szeretet" fogalmát, bár ez a lovak felől nézve értelmezhetetlen, az ember felől nézve pedig többnyire hamis érzelgősség.

Mit mond azonban az egész kérdésről a tudomány.  Két igen érdekes etológiai írás került a kezembe, amelyek összecsengenek, és a természetes lovaglás alapjait egészen más megvilágításba helyezik.

 

Az egyik írás az American Veterinary Society of Animal Behavior (AVSAB) - az állati viselkedéssel foglalkozó amerikai állatorvosok szövetségének dokumentuma, mely a Position Statement on the Use of Dominance Theory in Behavior Modification of Animals címet viseli. (Állásfogalalás a dominancia elmélet alkalmazásáról az állati viselkedés módosítására) Ez az írás előszöris tisztázza a dominancia fogalmát: olyan állati egyedek közti viszony, amely erő, illetve aggresszió alkalmazásával alakul ki, és meghatározza az állatok közti sorrendet bizonyos erőforrásokhoz (élelem, pihenőhely, párosodás) való hozzáférés tekintetében. A cikk azzal a gondolattal folytatódik, hogy azok az állati viselkedési problémák, amelyeket dominancia alapon próbálunk korrigálni, többnyire nem kapcsolódnak az erőforrásokhoz való hozzájutás kérdéséhez. Ezek sokkal inkább helytelenül és sokszor öntudatlanunl alkalmazott megerősítés következményei.  Következő lépésként a dominancia és a vezető szerep (leadership) közti fogalmi különbséget tisztázza. A vezető a csoprot viselkedését befolyásolja valamilyen cél érdekében. Az állati tanulás alapmechnizmusa a cikk szerint a pozitív megerősítésen alapszik, és ennek alkalmazását javasolja az állatok viselkedésének befolyásolására. Végezetül felhívja a figyelmet arra, hogy az állatok közötti agresszió lehet ugyan dominancia-vita megnyilvánulása, de lehet számos egyéb ok következménye, amit esetenként kell tisztázni.

 

Amikor ezt az írást először olvastam, sok szempontból érdekesnek találtam ugyan, de érzetem benne valami amerikaias "állatvédős"  hangütést benne. A dominancia és a vezetés fogalmi elkülönítése mindenesetre elgondolkoztatott.  Az mindenesetre nem idegen a természetes lovaglás híveitől és oktatóitól, hogy a büntetés vagy agresszió helyett a pozitív megerősítést válasszuk. Arról is olvashatunk ide vonatkozó írásokban, hogy sok tévedés vezethető vissza a rossz pillanatban öntudatlanul alkalmazott pozitív megerősítésből, jutalmazásból.

Mindez még nem látszik ellentmondani annak, hogy a természetes lovas a domináns pozíció elfoglalására törekszik.

 

Nemrég azonban egy másik írás is a kezembe került, amely az Equine Veterinary Journal c. folyóiratban jelent meg  (Dr. D. Goodwin The Importance of Ethology in Understanding the Behaviour of the Horse. Equine Veterinary Journal (1999) Supplement 28 15-19. - Az etológia fontossága a lovak viselkedésének megértésében.)

A cikk hosszasan tárgyalja a lovak kialakulását, a nagyrészt ismert anatómia változások mellet a természetes életkörülményekből levezethető viselkedésmódbeli változásokra is felhívja a figyelmet. A sok érdekes megállapításból kiemelünk néhányat. Az egyik, hogy a lovak - és a hasonló növényevő horda-állatok  - esetében a dominancia jelentősége sokkal kisebb, mint a falkában élő ragadozók közt. A farkasok esetében kizárólag az alfa hím nemz utódot, és majdnem hasonló "előjogai" vannak az alfa nősténynek is. A lovak esetében a képlet távolról sem ilyen egyszerű. A rangsor sem szigorúan hierarchikus, bár páronként egyértelmű, de például lehet cirkuláris: az A egyed dominál B fölött, B dominál C fölött, és C dominál A fölött. A cikk szerint a ló háziasítási folyamatában két megközelítés érvényesült a történelem során. Az egyik a kutyák háziasításával kapcsolatban sikerrel alkalmazott dominancia elv. A másik azonban az együttműködésre alapozott megközelítés, amely a lovak viselkedésének megértését keresi. Mindkét megközelítés folyamatosan jelen volt a történelem során, és bizonyos mértékig a mai lovas gyakorlatban is párhuzamosan jelen van. Ugyanakkor a lovak megfigyelhető viselkedési mintázatai jelentősen torzulnak az ember által alakamazott tartási körülmények között. Az istállós lótartás, a csikók mesterséges, sokszor idő előtti  elválasztása,  a csődörök szeparálása mind olyan beavatkozás, amely a lovak ősi viselkedési rendszerét felborítja. Vadlovak hiányában nem is egyszerű dolog természetes viselkedésüket tanulmányozni. Más lófélékkel és visszavadult lovakkal kapcsolatos megfigyelések szerint azonban a lovak életében az alá-fölérendeltségi szerepek mellett legalább olyan fontos a "baráti" társas kapcsolat, a közös játék, egymás gondozása. Ezek a formák rendszerint páros kapcsolatként jelentkeznek.

Goodwin szerint, ha a lovas folyamatosan és szükségtelenül a domináns pozíciót igyekszik megerősíteni lovával szemben, akkor ez könnyen rezisztenciához vezet. Sokkal helyesebbnek tartja a lovak játékösztönére alapozni a kapcsolatot. Végezetül arra hívja fel a figyelmet, hogy a természetes lovasok által gyakran az alárendelődés kifejezésének tartott gesztusok a valóságban nem föltétlenül az alávetettség  jelei. Egy részük a fiatal csikók gesztusai, amelyek későbbi életkorban teljesen eltűnnek. Más részük, pl. a szájnyalás, lerágás a lovak egymás közötti kommunikációjában nem is használatos, és természetes körülmények közt a táplálákvárás velejárója. Ugyancsak kétséges a körkarámban megfigyelhető fej-leengedés jelentése. Ezek a gesztusok további vizsgálat tárgyát kell képezzék.

 

Ezek az írások számomra azt jelentik, hogy a tudományos megközelítés részben igazolja a természetes lovaglás módszerét, részben annak ősiségét is alátámasztja - részben azonban számos elemében meg is haladja, meg is tisztítja némely felületes, nemegyszer üzleti szempontú "rárakódás"-tól.  A kérdés mindenesetre további vizsgálódásra méltó.  

 

Kezdőlap > Írások > A természetes lovaglás és az etológia