Zselici túranapló
Résztvevők:
Lovasok: Cseke Lajos, Molnár Géza, Surjánné Tóth Margit, Surján György, Surján Kinga
Kisérők: Steirer Melinda, Cseke Julcsi
A többnapos lovastúra mindeddig csak álom volt számomra, irigykedve olvastam, hallgattam mindenféle élménybeszámolókat mások túráiról. Éppen tizenöt éve kezdtünk rendszeresen lovagolni, és talán kellett is ennyi ahhoz, hogy önállóan, tapasztalt vezető nélkül belevágjunk egy ilyen kalandba. Így is követtünk el hibákat. Pedig nem is vettük igazán vagányra a dolgot: minden éjszakára előre lefoglalt szálláshelyünk volt, csomagjaink nagy részét pedig kísérő autó hozta utánunk. Persze sokkal romantikusabb lett volna sátorral, teljes menetfölszereléssel mindenféle segítség nélkül túrázni, de ez nemcsak nekünk jelentett volna nehézségeket, hanem lovaink számára is olyan kihívást jelentett volna, amire talán nem voltak fölkészülve.
A túrát június közepére időzítettük, aminek – a résztvevők elfoglaltságain túl – több oka is volt. Ilyenkor elég hosszúak a nappalok, így még ha el is tévedünk néhányszor útközben, van rá esély, hogy még világosban célba érjünk. A hőség még nem akkora, mint nyár derekán, de már aránylag megbízhatóan meleg van. Tartottam viszont a medárdos időjárástól, ami idén szerencsére elmaradt.
Első nap
A társaság már az indulás előtti este összegyűlt, így a lovaknak volt egy kis idejük az ismerkedésre, nekünk pedig egy nagyszerű baráti vacsorára Cseke Lajoséknál. Az éjszakát egy mongol jurtavázra épített kerek házban (Lajos keze alkotása). Másnap egy a vacsorához hasonlóan kiadós baráti reggeli következett. Így lett dél, mire elindultunk – szerencsére aznapra csak egy bemelegítő, rövid táv volt előirányozva.
Pécsváradról indult tehát a túra a Zengő felé, majd Püspökszentlászlón tartottuk „déli” pihenőt. Püspökszentlászlót elhagyva kaptunk pár csepp esőt, épp csak annyit, hogy a nyeregvédő esőkabátjainkat kipróbálhassuk. (Közönséges kerékpáros esőkabátról van szó, egy nagy lebernyeg, ami a birkabőrös nyergeinkre is ráborul, nemcsak az embert védi, hanem a szőrmét is.) A zizegő kabát nem nyerte el minden ló tetszését, de baj ebből se lett. Innen Zobákpusztán át Komló – Jánosi-pusztára érkeztünk. Az út többnyire erdőben vezetett, csak ritkán tudtunk jelzett turistaúton haladni. A Mecsek gyönyörű, de a köves, itt-ott meredek utakon többnyire csak lassan lehet haladni. Így a nem egészen húsz kilométeres táv is öt óránkba telt.
Jánosi-pusztán egy lovardával egybekötött fogadóban töltöttük ezt az éjszakát, így természetesen vendéglátóink mindenre föl voltak készülve, amire a lovaknak és a lovasoknak szüksége lehetett. A puszta egy gyönyörű völgyben húzódik meg, alig pár kilométerre az embertelen szocialista iparosítás által jelentős mértékben elcsúfított, majd magára hagyott Komló városától.
Itt ért bennünket egyébként az első anyagi természetű veszteség. Egyik lovunk egy karámfához volt kikötve, amely mögött a karámban lévő lovak őrzésére működő villanypásztor volt kifeszítve. Mi sem természetesebb, mint hogy a lovak „összeszagoltak”, ami közben a mi lovunk a villanypásztor vezetékével is közeli kapcsolatba került. Mielőtt beavatkozhattunk volna, a rémülten hátrahőkölő ló már el is szakította az alkalmi kikötőkötélnek használt kantárszárat (szép, kézműves darab volt). Tanulság:
villanypásztor közelében ne kössük meg a lovat, mert ha megcsapja, nem tud menekülni.
Kantárszárral – pláne ha értékes – ne kössük meg a lovat, vigyünk magunkkal külön kötelet, kötőféket. (A kantár is el tud szakadni, ha kötőfék helyett használjuk.)
A szárat azután ügyesen összecsomóztuk, így a túra további részében használható maradt, de régi szépségén csorba esett.
A lovakat közös karámba tettük éjszakára. egy kettes és egy hármas csoportot alkotott, ezek tagjai ismerték egymást és együtt éltek. Így egy kicsit izgalmas volt, hogy rendezik a rangsort egymás között az idegen lovak. A csoportok eléggé együtt maradtak, mindegyik a maga vezére mellett. A két főnök – különösebb agresszió nélkül – időnként „összeszólalkozott”. Ami etológiai ismereteinkkel nehezen volt magyarázható, az a többször is megfigyelt jelenség, hogy az „alárendelt” lovak egyike többször is beavatkozott a főnökök vitájába, mégpedig „békítőleg” – vagyis egyszerűen elválasztotta őket egymástól.
Megtett táv: kb. 19 km. Teljes idő (pihenőkkel): 5 óra.
A túra leghosszabb napja állt előttünk, melynek során elhagytuk a Mecseket és elértük a Zselic szélét. Ha nem is igazán korán, de azért valamivel korábban indultunk, mint előző nap. A turista jelzéseket még ezen a napon is kevéssé tudtuk használni, így Mecsekjánosi és Mecsekpölöske között a bicikli utat (ahol lehetett a mellette húzódó füves részt) vettük igénybe, aztán földutakon üggyel-bajjal keveredtünk be Magyarszéken át Magyarhertelendre. Itt a falu fölötti romladozó (lezárt) kilátó adott támpontot, annak tövében tartottuk a déli pihenőt. Innen már jelzett úton jutottunk el az Orfűi tavakig, ahol is a turistaút a Kovácsszénája tó és a Hermann Ottó tó közötti duzzasztó gáton vezetett keresztül. Gyalogosan nem nehéz átjutni a gát fölött húzódó keskeny – talán fél méter széles vashídon, de a lovakkal ez túl nagy kihívásnak bizonyult. Kerülő utat nem találtunk semelyik irányban. Kénytelenek voltunk megkísérelni az átkelést. Első lovunk aránylag könnyen átment, de nem mertünk rögtön utána indulni a másodikkal, mert ha az első megijed attól, hogy döngeni kezd utána a híd, akkor abból baj lehet. Ezért megvártuk, amíg az első átér. Ezért viszont nem működött az, hogy a többi ló követi a legbátrabbat. Egyesével kellett minden lovat rávezetni a hídra. Az egyik hosszas szimatolás után szinte teljesen váratlanul szépen átsétált. A másik kettő esetében egy kötéllel kellett oldalról biztosítani, hogy nehogy a hátsó lábukkal a híd mellé lépjenek. Az ötödik lóval sajnos épp ezt nem sikerült elkerülni. A mi hibánk volt, hogy „túlnyomtuk” a dolgot, nem vártunk eleget, hogy a ló összeszedje a bátorságát, hanem a kötéllel hátulról zárva a teret, próbáltuk rábírni, hogy elinduljon. Három lába már rajta is volt a hídon, de épp, amikor a negyedikkel föllépett volna, a híd mellé lépett, és nyergestül lefordult a hídról a kb. fél méterrel alatta lévő gátra, és hátsó lábai be is csúsztak a híd alá. Egy darabig tehetetlenül néztük a helyzetet, s én már azon voltam, hogy tűzoltókat kell segítségül hívni, amikor a lónak sikerült átfordulnia, fölállt a gáton, kissé kiemelte a híd járólapját a hátán lévő nyereggel, aztán ügyesen partra ugrott. Jó pár csúnya horzsolást szenvedett, a nyereg kissé szétszakadozott, de egyéb baj nem történt. Nem állítom, hogy euforikus hangulat lett volna úrrá rajtunk. Már csak azért sem, mert hamarjában nem tudtuk, hogyan tovább. Ezt a lovat biztos nem próbáljuk még egyszer átvinni, a másik négyet nem hozzuk vissza. Végül abban maradtunk, hogy az ideát maradt lóval a gazdája a hegyen át megpróbál utat keresni, hogy az alsó (Herman Ottó) tavat megkerülve átjusson. Mi addig a másik négy lóval odaát várakoztunk. Egy bő órába telt a kerülőutat megtalálni, utána azonban nyugodtabban folytattuk az utat. A felső tónak nevet adó Kovácsszénája falu után egy darabig az aszfalton kellett mennünk. Eredetileg föl akartunk jutni Husztótra, onnan már földút vezetett volna tovább. Egy útelágazáshoz érve egy helyi embertől megkérdeztük, van-e valami földút a műút túloldalán, ő biztatott bennünket, de hiába, a remélt utat csakhamar sűrű bozót nyelte el. Viszont a térkép szerint az útelágazásban másik irányba indulva egy kerékpár-útnak kellett lennie Képespuszta felé. Ezt szerencsésen meg is találtuk. Ez az út ráadásul egy vasúti alagút fölött ment át keresztben, így a síneken való átkelést is szerencsésen megoldottuk. Innen már nagyon szép utunk volt Képespusztáig, s onnan Kán már csak egy iramodás. Alighogy elhagytuk azonban Képespusztát, egy útelágazás után villanypásztorba akadtunk. Éppenséggel be tudtunk volna menni az elkerített részbe, csak azt nem tudtuk, hogy a másik oldalon ki tudunk-e majd jönni. Inkább visszafordultunk, s ekkor feltűnt egy fiatalember, aki nagyon igyekezett a lovaink után élénk érdeklődést mutató kölyökkutyáját utolérni. Tőle tudtuk meg, hogy ha az útelágazásnál a másik irányba megyünk, akkor épp elkerüljük az elkerített részt. Kérte, hogy engedjünk utat neki, mert épp futni indult. Nem tudtuk hamarjában eldönteni, hogy mikor jár jobban, ha elmegyünk előre a lovakkal, vagy ha hagyjuk, hogy előttünk fusson. Végül, mikor mondtuk, hogy Kánba igyekszünk, azt mondta, eljön velünk, mutatja az utat, neki mindegy, merre fut. Igaz, enyhén lejtős szakasz következett, de az derült ki, hogy gyorsabban fut, mint ahogy a lovaink ügetnek. Egy rövid vágtaszakaszon is próbálta állni a versenyt, persze ott már fölénybe kerültünk. Végül bekísért minket egészen Kánig, ami hasznos is volt, mert az utolsó szakaszon mocsaras részek, bedőlt fák miatt nehezen jutottunk volna át egyedül. Ő azonban vidáman tördöste az útra fekvő ágakat, így egészen a szálláshelyünkig kísért bennünket. Ott barátsággal elváltunk, s ő elfutott hazafelé.
Kánban egy közeli gazdaság által fönntartott, régi parasztházban kialakított vendégházban szálltunk meg, a gazdaságban termelt ételekből kaptunk remek meleg vacsorát, s másnap reggelit.
Megtett táv kb. 37 km, teljes menetidő 10 óra.
A bőséges reggeli következtében ismét lassúra sikerült az indulás, de ezen a napon már nem állt olyan hosszú út előttünk. Talán ez volt a legszebb, legkellemesebb napja a túrának. Igaz, az előző, hosszúra sikerült nap után lovaink először azon az állásponton voltak, hogy jobb lenne legeléssel tölteni az időt. Kissé kelletlenül mozgatták ólmos tagjaikat, gondolom kisebb izomlázuk is lehetett, de aztán belejöttek megint, „mint kiskutya az ugatásba”. Ez már javában a Zselic, többnyire széles, agyagos-homokos utakon, turista jelzés mentén lovagoltunk. Az út nagy része az országos kék túra útvonalára esett. György-majornál kissé meglepő módon egy kapun át egy szépen ápolt, nyírott füvű kertbe vezetett a kék jelzés. Ezt leszámítva csaknem egészen Bőszénfáig mindenféle tájékozódási nehézség nélkül el tudtunk jutni.
Bőszénfa előtt azonban egyszer csak egy kerítésbe ütköztünk, még csak nem is láttuk, merre mehetett a jelzett turista út, amíg le nem zárták. Csak messziről véltük egy kis szakaszát fölfedezni. Nem is az volt a baj, hogy kerülnünk kellett egy kissé, hanem az, hogy ez a kerülő a régi vasúti töltésen a 67-es műútra vezetett, s majd egy kilométert kellett a forgalmas műúton mennünk a faluig. Megoldottuk ezt is, majd a műútról letérve végiglovagoltunk a szépen rendezett falu főutcáján a szálláshelyünkig. Ez volt az egyetlen hely, ahol szállásadónknak lóhoz, állathoz köze nemigen volt. Gondosan bekerített kertben helyezhettük el a lovakat, ahol előzőleg szépen tövig nyírták a füvet... Kissé aggódtunk az úton már némileg lefogyott lovaink miatt. Segítőkészségben azonban nem volt hiány, egy-két telefon, és már jött is értünk terepjáró, utánfutó. Az egyik helybeli lovasgazda levitt a tanyájára (idefele jövet láttuk is lovait a műútról) és megraktuk az utánfutót szénával. Fizetséget sem fogadott el érte. Talán ezért nem becsülték a lovaink se sokra a szénát: alig kóstoltak bele, inkább a lenyírt füvet csipegették. De azért másnapra nem lettek soványabbak, és a negyedik napot is jól bírták.
Megtett út kb. 24 km, teljes menetidő kb. 5 1/2 óra.
Ez a nap ugyanolyan kellemesnek ígérkezett, mint az előző, és végül annak is bizonyult, de közben voltak izgalmak. Mindjárt azzal kezdődött, hogy a falut nem egészen jó irányban hagytuk el, de egy kis bizonytalanság után mégis rátaláltunk a jelzett turista útra, amely Simonfa felé vezetett. Szép, erdős tájakon haladtunk, az utak az éjszakai kis eső után nem is porzottak. Simonfán kis pihenőt tartottunk. Mivel nem találtunk olyan kutat, ahol a lovakat megitathattuk volna, a faluban lévő tóhoz mentünk, de a lovak nem tudták a vizet megközelíteni. Így aztán az itatóvödrünkkel mertünk vizet nekik. Az összecsukható itatóvödör fontos túrakellék. Gimnazista koromban még minden faluban volt „nyomós kút”, ahol az ember – s állat – olthatta szomját. Ezek jószerével mindenütt eltűntek azóta.
A falu végén ismét át kellett kelnünk a 67-es úton, ráadásul elég rossz helyen, egy bukkanó előtt. Az út utána két- vagy háromszáz méteren a műút mellett vezetett. Itt történt, hogy a bukkanó mögül nagy sebességgel fölbukkanó hatalmas kamion az egyik lovunkat erősen megijesztette, és szerencsétlen módon nem az út menti árok felé ugrott meg, hanem kifarolt a műútra. Hajszálon múlt, hogy a tragikus kimenetelű ütközést elkerültük. Az biztos a mi hibánk volt, hogy nem zárt csoportban keltünk át az úton, mert éppen eléggé szét voltunk szóródva, az egyik ló még az út túloldalán volt. De hogy el lehetett volna-e kerülni a veszélyes helyzetet, azt nem tudjuk. Mindenesetre nem árt a forgalomhoz szoktatni a lovakat egy ilyen túra előtt. Ezután egy darabig köves úton kellett haladnunk. A sima aszfaltnál lényegesen rosszabban tűrték lovaink a hegyes-éles bazalttörmelékkel szórt köves utakat, az ilyeneken gyakran leszálltunk és ballagtunk a lovak mellett, hogy a mi súlyunk legalább ne terhelje őket, amikor az éles szélű kövekre lépnek.
Simonfát elhagyva aztán jelzett úton könnyen eljutottunk Töröcskére. Itt azonban ismét rossz helyen jöttünk ki a faluból, követtük ugyan a piros jelzést, csak épp rossz irányba. Szerencsére nem kellett visszafordulnunk, egy kis kerülővel átjutottunk a jó irányba, s így könnyedén elértük Szennát. Szennán – elsősorban a kerékpározók kedvéért több ivókút is van. Ezekből ugyan a lovaink nem tudtak inni, de az összecsukható itatóvödör itt is jó szolgálatot tett. Így némi pihenő és itatás után a túra utolsó, nem egészen öt kilométeres szakasza következett a kék jelzésen mely Bárdudvarnok Kaposdada nevű részére vezetett, ahol végállomásunk volt.
Megtett út: kb 25 km, menetidő kb. 5 1/2 óra
Ezt a napot levezetésnek szántuk. Mindössze annyit lovagoltunk, hogy visszamentünk Szennára, ahol megnéztük a szabad téri falumúzeumot és Zsóka Peti Lidi néni házát, aminek talán szintén a múzeumban lenne a helye, de kedvesebb így, hogy a falu széle közelében álldogál, különös nevű utolsó lakójának emlékét őrizve.
Aztán visszalovagoltunk Kaposdadára, s még meglátogattuk a szálláshelyünktől nem messze lakó Császár Csillát, a Monty Roberts instruktort, aki nagyon kedvesen fogadott bennünket.
Ezzel a túra lényegében véget ért, izgalomnak már csak a lovak hazafuvarozása maradt, először valamennyit visszavittük Pécsváradra, s az ott töltött búcsúeste és búcsúvacsora után a mi három lovunkkal visszatértünk Piliscsabára illetve Budapestre.
Jókor, jó helyen – ez sok dolog titka. A június – a medárdi esők elmaradtával jó időpont választásnak bizonyult, a Zselic pedig kiváló lovastúra helyszín. Talán nem azoknak, akik ebben is valami kimagasló teljesítményre vágynak. Az egész terület nem nagy, mintegy 30km x 30 km-es négyzetbe belefér. Átlósan átszelve, és a Mecsekből indulva se volt sokkal több a teljes táv 100 km-nél. Akik viszont szépségre, érintetlen tájakra vágynak, nézelődni szeretnek, azokra a Zselicben sok csoda vár. Kihagytunk sok szép helyet, remélve hogy lesz még alkalmunk a környéken lovagolni.
Gazdagabbak lettünk pár tapasztalattal is. Hiába például a hagyománytisztelet, nem minden válik be egy ilyen túrán, ami régi korokban használatos volt. Lelkesen szereztünk be például szép átalvetőket, gondosan kidolgoztuk, hogyan lehet a nyereghez rögzíteni őket úgy, hogy ne zavarja se a lovat, se a lovast. De akármit csináltunk, a vágtaszakaszokon kellemetlenül libegtek ide-oda. Végül az alul a hevederhez, felül a nyereghez rögzített bőr nyeregtáska bizonyult legjobb megoldásnak.
Ugyancsak kihívást jelent a tájékozódás. Ami a legrosszabb: semmilyen térkép vagy GPS eszköz nem képes jelezni az alkalmilag kihúzott kerítéseket, villanypásztorokat. Volt, ahol a jelzett út egy fiatal fásítás miatt elkerített részen vitt keresztül. Egy öt méter széles, húsz méter hosszú darab kedvéért képes volt valaki úgy lezárni az utat, hogy csak kézzel lehetett elhajlítani a betonvas kerítést. Az „okos” telefonokra applikált navigációs eszközök amúgy nem lennének rosszak, ha minden készülék akkumulátora bírná az egész napi használatot. Szerencsére találtam egy android telefonra letölthető ingyenes térképet (HUMAP névre hallgat) amihez nem kell internet kapcsolat, így az akkumulátor lassabban merül. Ha GPS jelet tud fogni a készülék, akkor meg is mutatja, hol járunk éppen, de ha nem, akkor is részletes és aránylag megbízható turista térképként használható. Gyalogos útvonalat meg is tud tervezni, de a tervezéshez azért kell az internet kapcsolat. A papíros térképek leginkább akkor használhatók, ha jelzett turista utakon tudunk menni.
Fű azért sok helyen akad, így a déli pihenő során a legeltetés általában megoldható, árokparton, erdei tisztásokon senki sem veszi zokon, ha lovaink falatoznak egy kicsit. Az itatás már jelentett néha kihívást, olykor erdei tócsákra kellett hagyatkoznunk. Nem gondoltunk rá előre, de fontos az izzadás miatti sóveszteség pótlása is, a kísérő autóba kellett volna nyalósót tennünk. Ennek hiányában az abrakba kevert konyhasó is jó lehet, de a fene tudja, milyen arányban lehet keverni.
Közismert, hogy a túrák alatt a lovak lefogynak. Ez alatt a rövidke túra alatt igazában csak legöregebb lovunk fogyott látványosan, bár nem tragikusan. A napi kétszeri zaboltatás – amit máskülönben nyáron egyáltalán nem csinálunk – nem bizonyult elegendőnek a hiányok pótlására. Pedig egy zsák zabot betermelt az öt ló négy nap alatt.
Tájak, túrák > Zselici túranapló