Magyar Lovaskultúra


Bemutatjuk a nagyérdemű közönségnek a világ legnyugatibb fekvésű szénaboglyáját. Ismereteink szerint szénaboglyát ugyanis Erdélyben készítenek még, bálázógéppel előállított görgeteget ott sehol se láttunk. A magyar határon átlépve viszont boglyát láttunk seholse.

A képen látható boglyát viszont saját kezűleg készítettem, teljesen egyedül, mintegy három órányi munkával. A széna ugyan már le volt kaszálva gépileg, sőt föl is volt sodorva.

Arra már gondoltam sokszor, hogy a kaszálás oktatását a lovasképzés részévé kellene tenni. A mostani huszár ugyan nem kell szénát kaszáljon a lovának, de nem lesz ez mindig így. Hogy a boglyarakás micsoda komoly művelet, arra azonban csak most ébredtem rá. Az itt látható képsorozat életem első saját kezűleg rakott boglyáját mutatja, ezért kérem, hogy a hozzáértők ne nevessenek.

 

A boglyáról szóló írásunk a "Tárgyi kultúra " rovatban kapott helyet. Ugyan nem használati tárgy, de egy szép boglyát megrakni nem kevés tudást, gyakorlatot, ügyességet kíván. Csak úgy mint bármilyen, a lovak körül használatos "alkalmatosság" elkészítése.

 

 

Így néz ki a lekaszált fű sodrás nélkül. Van, aki esküszik a kézi kaszálásra. Én biztos belehalnék, ha hat hektárt le kéne kézzel kaszálnom.

De az biztos, hogy a fű másként fekszik a gépi kaszálás után.

Ahogy Erdélyben mesélték: az ember letesz néhány ágat a földre, egy hosszabb rudat meg beleszúr. Aztán elkezdjük rakni az ágakra a szénát.

A bálázógép tömöríti is a szénát. Ha nem akarjuk, hogy boglyánkat az első szél szertefújja, ezt magunknak kell végezni, a széna súlya önmagában nem elég hozzá. Eleinte csak meglapogattam a villával felülről, oldalról, igyekezvén, hogy szép, kerek formája legyen.

 

A forma kezd kialakulni, de a mérte még elég kicsi. Érdemes törekedni rá, hogy a boglya alapterülete minél kisebb legyen, hiszen annál kevésbé tud majd átázni. Az eső, s a hó majd felülről éri.

Ezért aztán, ahogy nőtt a boglya, egyre inkább igyekzetem oldalról is tömöríteni, néha a villával meglapogatva, néha egyszerűen a lábammal, testsúlyommal nyomkodva összéb-összéb, igyekezvén a kör alakot minél jobban megtartani.

Kész a bála

Ha ezt összehasonlítom az Erdélyben látott boglyákkal, az az érzésem, hogy a szálak teljesen össze-vissza állnak. Emiatt nem is tud elég tömött lenni, s félő, hogy az eső nem csurog majd le róla eléggé. Egyelőre sejtelmem sincs, hogy lehet rendezettebb, tömöttebb boglyát rakni. Azt gyanítom, hogy géppel kaszált szénából sehogy. De persze tévedhet az ember, amikor élete első boglyáját rakja.

Erdélyben sok helyen láttuk, hogy a boglya oldalról is meg  van támasztva faágakkal. Ez valószínűleg a nagyobb stabilitást szolgálja. Az én boglyám nem olyan nagy, hogy erre okvetlen szükség legyen. Mivel azonban sokkal lazábbnak tűnik, mint amiket Erdélyben láttunk, gondoltam nem árt négy ággal körbevenni, amik lenyomják egy kicsit a szénát, s így nem engedik, hogy a szél szertefújja.

 

Szerintem talán száz kilós lehet, egy szokványos körbála harmada - bár mérlegre nem tettem. Ami elgondolkoztató, az az, hogy amit három órába telt összeraknom, azt egy ló három nap alatt megeszi.  S akkor még a kaszálás - sodrás idejét nem is számoltam.

A végeredmény messzíről nézve nem is olyan rossz.

Ami nagyon feltűnő,hogy az egész nagyon "kócos", a szálak sehogy se rendeződnek össze.

A bolyáról a magyar néprajzi lexikon a következőket írja:

"

1. kis szénacsomó, amelyet két személy két rúdon elszállíthat, „rudasboglya”; – 2. kb. 10-szer nagyobb mezei szénarakás, „szekeres boglya”; – 3. téli rakodón hosszabb ideig tárolt, kerek alapú széna- vagy szalmarakomány, amelybe rendszerint 5–10 szekérnyi mennyiséget raknak. A téli boglyának több formai változata van. Erdélyben, a Felföldön és a Ny-Dunántúlon a boglyahelyen földbe ásott, 7–8 m magas rúd, árboc köré magas, karcsú boglyát raknak. Az árboc biztosítja a boglya egyensúlyát, támaszt jelent a szél ellenében. A magyar nyelvterület középső részein a boglyát merevítő rúd nélkül rakják. Szépnek az ún. „körteszárú” boglyát tartják, amely az alaptól felfelé fokozatosan szélesedik és a derekán kétszer nagyobb az átmérője, mint a fenekén. A boglyarakás nagy szakértelmet kíván. Legnehezebb a boglya tetejét megrakni (kalapozás). Elterjedt még az ún. „cukorsüveg” formájú boglya. A téli boglya alá szalmát, fahasábokat raknak, elkészülte után sodrott szénakötéllel vagy póznákkal leszorítják, gyakran körülárkolják, esetleg körül is kerítik. A boglya szó takarmánygazdálkodásunk szókincsének egyik legfontosabb eleme. A szó az egész nyelvterületen otthonos, honfoglalás előtti örökség, amely kezdeti fokon önmagában is elegendő lehetett a különböző méretű széna- és szalmacsomók megjelölésére. – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970)."

2013-08-13